Ez a bejegyzés álljon itt azért, hogy az egy hónapos marokkói/spanyol stoppos-túrázós utam naplóbejegyzéseiből megosszak néhányat.

"A turisták nem tudják hol voltak, az utazók nem tudják hová mennek". /Paul Theroux

Ez az idézet konkrétan leírja, hogy hogyan terveztem meg a következő utazásomat. Konkrét célom nem volt, csak annyi, hogy Európán kívülre akarok menni és végre egyszer nem akarok fagyoskodni.

Felmerült minden:

-Indonézia, de nem akartam olyan sok időt repülőn tölteni.

-Everest alaptábor túra, de az túl sok szabadidőt követelt volna meg

-Emírségek-Szaúd-Arábia-Omán-Jordánia, de az sokkal több tervezést igényelt a vízumok miatt

-Izland, de tényleg nem akartam most fagyoskodni.

Végül 4 nappal indulás előtt Marokkóra esett a választás, hogy onnan átmenjek Gibraltárba, majd töltsek pár napot Spanyolországban, hogy gyakoroljam a spanyol nyelvtudásomat.

Ezt követően repjegy vásárlás, útlevél leporolás meg rutinos utazóként nagyképűen 10 perc alatt bepakolás következett a hátizsákba egy hónapra, hogy útközben szembesüljek vele, hogy meglepően sok lényeges dolgot otthon hagytam.

Ez így egy tök elfogadható kézipoggyász szerintem...

Október 9:

Érkezés Marrakeshbe. Másfél óra gyaloglás, szmog, retek, döglött halszag az utcákon, a hentesüzleteknél rohadó fél birkák lógnak felakasztva. Kultúrsokk.

Október 10:

Jó annyira nem is gáz ez a város. Nem csak retek az egész. Végigjárom a bazarakat, a hostelban lespanolok Stephannal, aki francia és egy büdös szót nem beszél angolul, én meg franciául, de azért az egész napot együtt töltjük, meg körbevezet a városban és bemutat egy helyi haverjának, Abdulnak, aki azt mondja, hogy beszél angolul, de csak logikátlanul pakolgatja egymás után az angol szavakat és három mondat után felkínálja nekem a lányát, hogy vegyem feleségül.

Október 11:

Este a hostelban összehaverkodok egy fiatal német párossal, Marcussal és Jessicával. Jókat dumálunk aztán este kimegyünk a város főterére, ahol minden este eszméletlen nagy banzáj van, rengeteg kajás sátorral, kígyóbűvölőkkel, meg mindenféle bóvlival amit a turistákra próbálnak rásózni. Ami nagyon durva, az az hogy mennyire erőszakosan próbálnak téged minden asztalhoz leültetni, hogy ott költsd el a pénzed és ne máshol. Minden létező árus előtt van egy ember, aki csak azért van alkalmazva, hogy az arra járó fehér embereket erőszakkal lökdösse be a sátorba és vegye rá, hogy egyen ott. Egy métert nem tudunk hárman úgy megtenni, hogy ne jöjjön oda hozzánk 5 ilyen ember, de azért próbálnánk valami emberi helyet találni, ahol kajálhatnánk. Végül egy bajszos marokkói ugrik elénk, vadul magyaráz, azt mondom neki, hogy még inkább körülnéznénk kicsit, mire ő: "Mindenhol ugyanazt a szart árulják, egyétek meg itt". Engem meggyőzött. A németek is helyeselnek. Az asztalnál hosszan beszélgetünk és kajálunk, ami minőségre pont olyan is mint amilyennek szimpatikus marokkói barátunk lefestette, de legalább nem lettünk átverve.

Október 12:

Stoppal ki az Ourika völgybe, az Atlasz-hegységbe. Utolsó sofőröm robogóval visz engem pár kilométert a hegyek között, onnan gyalog vágok neki a hegyeknek. Egyre elhagyatottabb helyekre jutok, berber kisgyerekek jönnek oda hozzám és valami fűszer leveleket adogatnak nekem, amit nem igazán értek, de azért elfogadom. Elmegyek egy csapat berber férfi mellett, az út szélén kezet mosnak egy vályúban, amiben olyan barna a víz mint az egész hegység körülöttünk. Mikor meglátnak hellyel kínálnak egy hatalmas agyagedény mellett a földön, ami tele van kuszkusszal és az ott ülők már csuklóig benne turkálnak a frissen mosott kezükkel. Visszautasítom az ételt, mondván nem vagyok éhes, közben csak nem visz rá a gusztus, hogy kézzel egyek utánuk az edényből, bár a helyi kajától már így is az érkezésem óta fosok, szóval plusz egy bélfertőzés már ugyan mindegy lett volna. Tovább gyalogolok a hegyek között és kecskepásztorok meg furán néző helyiek keresztezik az utamat. Sátrat verek egy hegy oldalában.

Október 13:

A stoppolás nem könnyű ezen a vidéken. Az itteniek nem beszélnek semmilyen általam ismert nyelven, csak arabul vagy berberül, de valahogy a mutogatással se megyek semmire, a térképet a telefonomon meg nem értik. Elképesztő ami a boltokban van! A pékségben minden létező pékárun hasonló mennyiségű a rovar mint a döglött kutyán a patak parton. Veszek pár lepénykenyeret, darabja 1 dirham (kb 37 forint). Hátha ezt még elbírja a szervezetem.

Átlagos hentesüzlet

Átlag marokkói falu

Ouzoud vízesés

Október 16:

Este kigyalogolok a marrakeshi buszpályaudvarra, ahonnan Fes felé tervezek továbbmenni egy éjszakai busszal, így megspórolom a szállást, meg amúgy is filléres tétel a buszozás Marokkóban. A marokkói buszpályaudvarok hangulatát egy politikai tüntetés és egy börtönlázadással egybekötött polgárháború keresztezésével lehetne leírni. Mindenki torka szakadtából üvölt városneveket, minden beérkező buszt százak rohamoznak meg, hogy aztán kiderüljön, hogy nem is azzal a busszal akarnak menni. Külön ember van arra, hogy a holmikat bepakolja a busz tárolójába 5 dirhamért, ami az én esetemben csak egy hátizsák, a helyieknek bicikli, liba, 4 szobás családi ház. 

Október 17:

Elfoglalom a szállásomat egy Fesben található hostelban, ahol az ott dolgozó Mohamedtől megtudom, hogy kb. egy hete nyitott a hostel, konkrétan én vagyok az 5. ember aki megszáll ott. Nagyon lelkesen, reggelivel is megkínálnak, körbeülünk egy hokedlit, amin egy fém edényben rántotta van és kézzel fogyasztjuk el. A gyomrom azóta is botrányos szóval itt már teljesen lemondok a higiéniáról, elfogadtam lakodalmas kutya sorsomat. A városban megszívat egy helyi srác, mikor a térképet nézem a telefonomban és befordulok egy sarkon. Utánam jön és azt mondja:

-Arra nem tudsz menni, le van zárva

-ja oké, köszi, akkor megyek a másik úton

-megmutatom merre kell menni

-köszi, nem kell, megtalálom

De azért csak elkísér, bár útközben érzem, hogy valami nem kerek, ezért kamu helyet mondok neki. Mikor megérkezünk közli velem, hogy kéri a pénzét.

-milyen pénzt?

-hát amiért elkísértelek

-én nem kértelek rá

-de nekem az jár

-hát márpedig tőlem egy dirhamot nem fogsz kapni barátom.

Nagyon csúnyán néz rám, bár korombeli, a fizikai fölény egyértelműen nálam van, tudja ő is, nem balhézik, de egy haverjával követnek egy darabig hátha meggondolom magam, de egy idő után a sok sikátor között lerázom őket.

Október 19:

Reggel a buszpályaudvaron jó áron sikerül jegyet vennem Chefchaouenbe. Gond nélkül utazunk is pár órát, közben megállunk itt-ott, majd megáll a busz, páran leszállnak, a buszsofőr odajön hozzám és arabul a következőt mondja:

-Chefbe mész ugye?

-igen

-tessék itt a hátizsákod

-de hát még nem vagyunk Chefben

-ez a busz nem is kanyarodik arra, mi megyünk tovább

-de hát én Chefbe vettem jegyet

-fogjál egy taxit

-ja, köszi

Európai fejjel nehéz felfogni, hogy egy busz nem megy el oda, mint ahova a jegyem szól, de hát stopposként annyira nem esek kétségbe, fogom magam és a maradék távot lestoppolom. Megnézem a kék várost, ami tényleg nagyon szép, bemegyek egy helyi kisboltba, amiben egy férfi áll a pult mögött és egy nő előtte. Egy narancslevet veszek, fizetéskor a férfi megkérdezi, hogy nem venném-e feleségül az ott álló hölgyet, de mondom, hogy nem köszönöm, elég a narancslé. Gyalog megindulok a hegyeknek, leginkább azért, hogy éjszakára helyet találjak a sátrazáshoz. Két jó arc fiatal megáll nekem kocsival, pedig nem is stoppolok és elvisznek engem 10-20km-t. Útközben a keskeny hegyi utakon rallyzunk a murván, a kezdeti bátorságom után két perc után bekötöm a biztonsági övet, bár a hegyről lezuhanás esetén nem hiszem, hogy sokat érne, a srácok meg halál lazán füveznek az első üléseken.

Október 20:

A józan eszem teljes hátrahagyásával vágok neki 4 darab lepénykenyérrel két napi gyaloglásnak, amiből egyet még az előző napon odaadok egy csont és bőr kutyának valami duzzasztógát mellett ahol sátrazok. Másnap gyalog nekiindulok az Oued Laou völgyének, útközben makákók vakaróznak a sziklákon, egy háromlábú kutya pedig fél óra után mellém szegődik és velem túrázik.

-Menj innen haver, így is alig van kajám, meg nem etethetek én minden éhenkórászt.

A kutya egy órán át kitartóan követ, majd leülök enni és neki is adok egy kenyeret... Társam ezután 4 órán át túrázik velem, pedig kóborkutyák többször is elkergetik mellőlem. Végül mikor egy keskeny ösvényen elmegyek egy kecskepásztor mellett, nem nézek hátra, mert feltételezem, hogy jön utánam, majd pár perc után hátranézek, de nem látom sehol, így innentől egyedül gyalogolok tovább, pedig már egész hozzámnőtt a jószág. Kiérek a hegyek közül egy aszfaltos útra, ahol stoppolni kezdek és két francia lány vesz fel és visznek el a tengerpartig, ahol nagyjából 2400ft-ért kapok egy akkora tenger gyümölcsei tálat, hogy alig bírom megenni. Ezután gyalogolok, elstoppolok Tetuanba, ahonnan még sikerül fuvart szereznem Tangerba.

Október 22:

Reggel összecuccolok, legyalogolok a kikötőbe és veszek egy jegyet a kompra Tarifába, Spanyolországba. A hajóút meglepően rázós volt, de másfél óra után kikötünk Spanyolországban. Bevásárolok egy lidlben, majd nekikezdek egy 40km-es sétának a tengerparton Algeciras felé. A túra alapvetően nagyon szép, a táj elképesztő, de egyszer a túrajelzés azt mutatja, hogy be kell mennem egy kerítés szűk átjáróján. Ez idáig oké is, a probléma az, hogy a kerítés másik oldalán egy ordas nagy fekete bika szemez velem bambán. "Hát én ide be nem megyek!" Nézem a térképet, hogy hol tudnék kerülni, de elég reménytelen a helyzet. Elég sokáig várok, hogy a bika eltűnjön az átjáró mellől, amikor kicsit arrébb megy, beoldalazok és nem túl alacsony pulzusszámom társaságában sétálok keresztül a területen és megúszom anélkül, hogy a bika lelökjön a sziklaszirten. Túrázás közben üvölt a szél, amivel alapvetően nem lenne probléma, mert legalább nincs olyan meleg, de a tény, hogy a sátramhoz nincs egy darab cövek se és nem tudom, hogy hogyan fogom este felállítani, az azért elgondolkoztat. Csak egy kézipoggyászt vittem a repülőn, amire pedig nem lehet sátorcöveket felvinni mert szúrófegyvernek minősül. Marokkóban ez nem is okozott gondot, de ekkora szélben azért nem túl előnyös. Bivakhelyet keresek estére, vannak is elhagyatott bunkerek az útvonal mentén, de azért estig még menni akarok pár kilométert. Végül találok egy öblöt, ami relatíve szélvédett, felállítom a sátrat, amit a szél négyszer is majdnem visszaröpített Marokkóba, de sikerül kövekkel helyettesítenem a cövekeket és így egész stabilan sikerül rögzíteni a sátrat.

Ilyen bunkerek voltak végig az úton
Október 23:

Sátorbontás után gyalogolok tovább Algeciras felé, még egyszer lever a víz amikor elgyalogolok egy másik bika mellett, majd mikor kiérek egy útra, akkor az első arra járó autót leintem és bevisznek a városba. Bevásárlás, majd kinézek egy szakadt buszt ami átdob engem La Línea de la Concepciónba, ami a Gibraltárhoz legközelebbi spanyol város.

Október 24:

Reggel átgyalogolok Gibraltárba, fehér európaiként elég könnyen átengednek, kb. meg se nézik az útlevelem. Sajnos elég vacak idő van, a szikla teteje felhőbe burkolózik így ott nem sokat látni, de azért szétnézek. Először is át kell sétálni a reptér leszállópályáján, ami keresztezi a gyalogos- és autóutat, majd elképedek, hogy Spanyolország kellős közepén képes ennyire megváltozni az utcakép. Amellett, hogy hirtelen a Churchill Avenue meg a Victoria street utcatáblák tűnnek fel előttem, az épületek is angolosak, a paella kínálatokat az éttermekben pedig felváltja a fish 'n' chips. Menet közben találkozok makákókkal, akikből az egyik megtámad egy gyereket, aki inzultálja.

Gibraltárban a reptér keresztezi az autóutat, így valahányszor jön egy gép, az utakat lezárják a landolás idejére

Október 28-október 31:

Beragadtam a málagai reptérre. A reptéren akartam egy éjszakát aludni, hogy onnan másnap továbbmenjek a hegyekbe túrázni, de időközben megérkezik az özönvíz. Valenciában ugyanez az eső több mint 200 halálos áldozatot okozó villámárvizeket hozott, Málagaban messze nem ennyire rossz a helyzet, de azért elég kitartóan esik napokon keresztül. A pár éjszaka alatt, amit a reptéren töltök, aktívan kiveszem a részem a hajléktalanok közösségi életéből. Hamar megtanulom, hogy a reptér mely részén mely csövesek laknak. Én a második emeletre rendezkedek be, borzasztóan unatkozok, jobb híján olvasok, sorozatot nézek és várom, hogy javuljon az idő. Nem csodálom, hogy Tom Hanks a szabadidejében épített egy mosdót a reptéren. Durva hierarchia és hatalmi harcok alakulnak ki a hajléktalanok között a jó alvóhelyekért, én egy fal és egy ablak közé fújom fel a luxusnak minősülő matracomat.

November 1 - November 3:

Átköltözök egy hostelba, mert már teljesen kikészülök a reptéri élettől. Ez a hostel mindenképpen bekerül a top3 legrosszabb fizetett szállásaim közé, a lisszaboni csótányos és a dublini tömegnyomor szállók mögött. A szállás minőségét mindenképpen kompenzálja az ott megforduló emberek személyisége, jókat beszélgetek egy izraeli digitális nomáddal, egy brit csávóval, akinek éppen akkor lopták el minden iratát és pénzét, meg egy kétes erkölcsű kolumbiaival.

November 4:

Végre rendeződik az időjárás, ezért újra túrázásra adom a fejem, a Caminito del Rey túraútvonalon tervezek kirándulni kicsit. Kibuszozok Málagaból, majd egy öreg spanyol csávó visz engem pár kilométert. Az új stopposhelyemen az első autó megáll, egy fiatal srác, folyékonyan beszél angolul és kiderül, hogy pont a Caminito del Reyen túravezető, így el is visz engem odáig. Végiggyalogolom a túraútvonalat, ami egészen elképesztő, majd újra stoppolok vissza Málagaba. Pár perc után megáll egy brit férfi akivel kín-keserves fél órát töltök el, mert teljesen bolond. Az egy percre jutó elhangzott összeesküvés-elméletek száma rendkívül magassá válik az autóban, azt kívánom, hogy bárcsak ne beszélnék angolul vagy bárcsak képes lennék elrágni a nyaki verőeremet. Miután megszabadulok tőle, egy körforgalomban folytatom a stoppolást, ami majdnem annyira kihalt, mint az agysejtjeim az előző sofőrömtől, de 20 perc után egy spanyol házaspár repít vissza a reptérre, ahol szembesülök vele, hogy a pár napos távollétemben a hajléktalan-hierarchiában betöltött státuszom súlyos veszteségeket szenvedett, megszokott alvóhelyemet egy szakállas csöves foglalta el, így a tengerpartra költözök, hogy nem sokkal később hazarepüljek Magyarországra mielőtt Málagára lecsap a még durvább özönvíz.

Szállásom a tengerpartonÉs a valóság

Ennyit tudtam és szerettem volna megosztani az utazásomról. Összegzésképpen:

-Marokkó: Természeti adottságai elképesztőek, de több napot nem lehet vidéken tölteni, mert nagyon nehéz ehető ételt vásárolni. A nagyvárosokban az európaitól eltérő építészet nagyon szép és lenyűgöző, de el kell fogadni, hogy 5 méterenként valaki beleáll az arcodba, hogy egyél valamit vagy vegyél valami kacatot. A tengerparton a tengeri ételek eszméletlen finomak és nagyon jó áron vannak, de amúgy az ország konyhája nekem felejthető, kivéve azok az ételek, amiktől napokig fosol, mert azokra nagyon is emlékezni fogsz.

-Gibraltár: Meg nem tudom mondani miért, de régóta a listámon volt. Szép hely, a makákók jópofák, érdekes látni egy teljesen másik ország stílusát, szokásait és kultúráját egy ország közepén, de amúgy, ha az embernek éppen nem arra van dolga, akkor szerintem kár erre utazást szervezni.

-Spanyolország/Andalúzia: Nem az első alkalom volt nekem ebben a régióban, korábban Sevillában voltam, ami nekem eddig a legszebb spanyol város ahol megfordultam. Málaga egy hatalmas party központ, elképesztő, hogy mennyire megvadulnak ott az emberek este 9 és reggel 5 között, de nekem ehhez valahogy most nem volt hangulatom. A tengerparti kisvárosok szépek, nyugodtak az emberek, de sajnos drágák. A Caminito del Rey eszméletlenül gyönyörű, mindenképpen a térség legfőbb látványossága, de mindenképpen érdemes előre foglalni, hogy ne kelljen annyit sorban állni. Szerettem volna több mindent megnézni a régióban, de sajnos az özönvíz elmosta a terveimet.

Remélem tetszett a beszámolóm, ha bármelyik országgal, térséggel vagy csak úgy általánosságban az olcsó utazással kapcsolatban (repjegyek, szállások, tömegközlekedés) kérdésetek van, akkor keressetek bátran üzenetben.

A stoppos utam után nagyjából fél évig bírtam kalandok nélkül, ismét kihívásokra vágytam, de most jobban elszigetelődve az emberektől, ezért az Országos Kéktúra 1172km-s távjának egyben történő teljesítésére esett a döntésem. Most nem vágytam idegen tájakra, új kultúrákra és emberi kapcsolatokra, csak a természetre, egyedüllétre és a határaim feszegetésére. Ezek mindegyikéből bőségesen kijutott nekem a túra alatt, amiről napló formájában itt olvashattok:

SZEPTEMBER 30: Budapest

Reggel korán elindultam, hogy minden hiányzó felszerelést beszerezzek Budapesten. Nehezen, de sikerült bélyegzőpárnát vennem. Vettem új hátizsákot, cipőt, meg egy-két cuccot. A legnehezebben a kemping gázpalackot sikerült beszerezni, mert a nyugatinál a decathlonban nem volt, mellette a túraboltban nem volt csavaros, csak lyukasztós gázpalack, nekem pedig csavaros kellett. A corvin pláza decathlonjában elmondták, hogy ők a -1. szinten tűzvédelmi okokból nem tarthatnak gázpalackot. Már nap vége volt, kezdtem lemondani arról, hogy sikerül beszerezni, az OBI volt az utolsó esélyem. Ott aztán sikerrel jártam, özön választék, csavaros, lyukasztós, kicsi, nagy, széles, vékony, mindenféle. Hosszasan válogattam, majd miután megvettem boldogan mentem haza és összepakoltam mindent a hátizsákba a másnapi induláshoz.

OKTÓBER 1: FÜZÉR

Reggel 6-kor már a vonaton ültem, hosszú út várt rám Hollóházáig (Kelet-Nyugati irányban indultam el a túrán). Délután 2 órára megérkeztem a kéktúra kiindulópontjára. Lőttem egy szelfit a túra keleti végpontját jelző oszloppal -ami szerintem méltatlanul be van szorítva egy közlekedési tábla és egy bokor közé- belenyomtam az első pecsétemet a füzetembe a helyi kocsmánál és már neki is vágtam a zempléni hegyeknek. Hosszú kaptató volt, mire felértem a Károlyi-kilátóhoz, onnan pedig megkezdtem az ereszkedést Füzér irányába. Füzéren a vár tövében pecsételtem, egyúttal befejeztem aznapra a menetelést. A pár óra alatt 13.5 kilométert sikerült megtennem, ami bemelegítésnek jó volt a további napokra. Vacsorára szerettem volna egy zacskós levest főzni, ezért előpakoltam a főző cuccaimat és a gázpalackomat. Mikor leraktam a padra a palackot, akkor vettem észre azt, amit már sokkal korábban látnom kellett volna. A palackom nem csavaros, hanem lyukasztós. Addig válogattam az OBI-ban a palackok között, míg sikerült egy olyat levenni a polcról, ami nem kompatibilis a gyújtóhoz, ami nekem van, így rá kellett jönnöm, hogy ebből nem lesz főzés. Nem csak ma, hanem amíg a Dunát el nem érem és be nem tudok menni Pestre -tehát kb az út feléig- addig biztosan nem fogok tudni magamnak főzni. Szidtam magam becsülettel, nem lesznek meleg vacsoráim, plusz még cipelhetem is fölöslegesen a gázpalackot meg a főzős cuccokat. Egy rossz mozdulattal az üzletben sikerült magam olyan szinten megszivatnom, hogy annak hetekig fogom inni a levét. Nem úgy, mint a levesnek...

Október 2: NAGY-NYUGODÓ

A füzéri vár parkolójában állt egy fából készült pénztáros bódé, aminek nem volt ajtaja, így éjszakára be is költöztem oda. Kicsit elszoktam a szabadban alvástól, még gyakran felriadtam a különböző zajokra meg az állatok mozgásaira, de sikerült egy pár órát pihennem. Indulás előtt mindenki a medvékkel ijesztgetett, hogy így vigyázzak velük, meg úgy elszaporodtak az északi régiókban. Nem azt mondom, kell velük foglalkozni, de ezek a jó tanácsok inkább arról szóltak, hogy kivetítsék rám a saját félelmeiket, ami első éjszaka kétség kívül hatásos volt. Minden zajra úgy riadtam fel, hogy na most ütött az órám és szét fog tépni egy szimpatikus mackó. Nagyon vártam az első teljes napomat, kíváncsi voltam, hogy mennyit fogok tudni menni. Nap végére sikerült elérnem a Nagy-nyugodó pecsételőpontot és még tovább is gyalogoltam, így összesen durván 32-33km jött össze. Elégedett voltam magammal, de elég nehéz nap volt. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy most akkor 30x napon keresztül minden nap ez lesz. Reggel felkelek, gyalogolok, este lefekszek. Ugyanaz a monotonitás, egyhangúság és megterhelés, pedig már az első napot is úgy éreztem, hogy soha nem fog eltelni. Napközben egy keskeny ösvényen egyszer csak, egy kidőlt fa keresztezte az utamat. Kikerülni nem volt mód, ezért megpróbáltam átmászni rajta. Magasra emeltem a jobb lábam, hogy fellépjek a fa egyik ágára, amikor hirtelen egy összetéveszthetetlen reccsenő hang csapta meg a fülemet... Elszakadt a nadrágom, vagyis, konkrétan széthasadt, jó hosszan a slicc aljától a fenék részig. Kínomban röhögni kezdtem. Én leszek az az ember, aki szakadt gatyában kelt át az országon. Bosszankodhattam volna, de az a helyzeten úgyse változtatott volna. Fél éven át stoppoltam abban a nadrágban, csoda, hogy eddig kibírta. Próbáltam megoldást találni, hogy orvosoljam a helyzetet, de semmi nem jutott eszembe, így hát szakadt nadrágban gyalogoltam tovább. Este az erdőben sátrat vertem, a zacskós levest úgy döntöttem nem cipelem tovább, ezért szárazon elrágtam. Nem volt valami jó, de hát szegény ember vízzel főz, a csavaros gázpalack nélküli pedig vízzel se.

OKTÓBER 3: REGÉC

Az előző napi megtett táv alapján ezen a napon Regécig szerettem volna elérni, ami végül össze is jött, ami nagyjából 34km-t jelentett. A hangulatom sokkal jobb volt az előző naphoz képest, próbáltam magam azzal motiválni, hogy a mai napon meglesz a 60km, ami már Gyomaendrőd-Szentes távolság, amit anno kollégista koromban még busszal is egy óra alatt tudtam csak megtenni, így ez már igazán egy nagy táv, van mire büszkének lennem.

OKTÓBER 4: BAKTAKÉK

Az éjszaka folyamán egy dombtetőn rengeteg szarvas volt körülöttem, akik végigbőgték az egész éjszakát és tartottam tőle, hogy egy kanos szarvas legyalulja a ponyvalakásomat, de erre végül nem került sor. Így is sikerült pár órát aludnom, reggel pedig azzal a tudattal vágtam neki a napnak, hogy most egy hosszú kb. 70km-es viszonylag lapos szakasz következik, így könnyű lesz a haladás. A nap végére össze is szedtem 35km-t. A táj elég egyhangú volt: elindultam egy településről, felmentem egy dombra, lejöttem a dombról, beértem egy másik településre, pecsételtem, fel a dombra, le a dombról, másik falu, pecsét, domb, falu, domb, falu. 30 kilométer volt a minimum, amit ma meg akartam tenni, titokban szöget ütött a fejembe, hogy talán Abaújszolnokig is el tudok jutni, de sajnos csak Baktakékig jutottam, ahol a falu határában egy vadászlesbe másztam fel és megágyaztam az ülőkén.

OKTÓBER 5: TORNABARAKONY

Nagy volt a motivációm a mai napra, mert Tornabarakonyig szerettem volna eljutni, mert ott szállás, fürdőszoba és kényelmes ágy várt rám. A táj igazából ugyanolyan volt, mint tegnap, már elég rendesen meguntam, de tudtam, hogy vissza fogom én még sírni ezeket a dombokat. Tornabarakonyban egy nagyon kedves hölgynél, Edit néninél szálltam meg, első dolgom egy kiadós fürdés volt, mert 5 nap alatt tisztes szagot sikerült összeszedni. Megkérdeztem Edit nénit, hogy esetleg egy tűt meg némi cérnát tudna-e nekem kölcsönözni. Amíg a varródobozában kutatott, én azon agyaltam, hogy hogy varrjam meg a nadrágot. Őt megkérni nem akartam, mert annyit nem fizettem neki a szobáért, hogy azért a pénzért elviselje az én büdös nadrágom szagát varrás közben, de a varrói tapasztalatom igen csekély. Elég kétségbeesetten nézett rám, amikor kezembe adta a tűt meg a cérnát, megkérdezte, hogy varrtam-e már életemben.

- Hát, általános iskolában technika órán keresztszemes hímzést csináltunk, de majd kitalálok valamit.

-Fordítsd ki a nadrágot!

Ledöbbenten álltam, hogy ez eddig nekem, hogy nem jutott eszembe, pedig mennyivel logikusabb. Inkább be is vonultam a szobába, hogy ne is lássa, ahogy bénázok, de végül egész szépen megvarrtam és büszkén néztem a sárga cérnával összevarrt szürke nadrágomra.

OKTÓBER 6: DERENK

Edit néni mondta, hogy más kéktúrázó vendégei gyakran mesélték, hogy éjszakára behúzódtak a derenki szellemfalu múzeumnak kialakított épületébe, így én is azt tűztem ki következő szálláshelyemként. Tornabarakony után, Bódvarákótól a dombokat szép lassan felváltották a hegyek, a szántóföldeket pedig az erdők, így végre változatos terepen tudtam gyalogolni. A derenki múzeum korábban iskolaként működött, az itt élő, főleg lengyel lakosságot kitelepítették, mert a második világháború idején, vadászterületet akartak ott létrehozni. Látszott, hogy mások is aludtak már ott, mert össze voltak tolva a padok, így nem éreztem annyira bunkóságnak, hogy ott éjszakázok, meg gondoltam a korábban itt élők is örülnének neki, ha valaki a volt faluban éjszakázik. Biztos, ami biztos, a bejárathoz odatettem két padot, hogy ne tudjon akármilyen állat csak úgy bejönni oda. Az éjszaka közepén valamilyen zörgésre ébredtem, az első gondolatom rögtön az volt, hogy "MEDVE!!" majd a következő hang már egyértelmű volt: "Mi a g*ci?" – hangzott el egy férfi szájából. A bejáratnál két férfi állt fejlámpával, nem értették, hogy miért van eltorlaszolva a bejárat, megkérdeztem, hogy tudok-e valamiben segíteni. Vadászoknak vagy erdészeknek tűntek, nem is igazán foglalkoztak velem, jó éjszakát kívántak, majd elmentek.

OKTÓBER 7: ZÁDORFALVA

 Aggteleken a pecsételőpontnál összetalálkoztam két szintén kéktúrázó hölggyel, akik szintén Zádorfalvára mentek. Én még vizet töltöttem meg pihentem egy kicsit, így ők előttem indultak és csak Zádorfalván a pecsételőnél, egy kocsma teraszán futottunk össze újra. Sztorizgattunk, ismerkedtünk és amikor megtudták, hogy egyben csinálom a kéket, akkor megkínáltak palacsintával. Elköszöntünk egymástól, ők mentek a buszhoz, én pedig elkezdtem kisétálni a faluból, hogy sátrat verjek. Egy dombtetőn találtam ideális helyet, de őrülten fújt a szél, eléggé megnehezítette a sátorállítást. Mikor kész lett a lakásom, akkor is úgy tépte a sátramat a szél, hogy azt hittem velem együtt fogja elvinni, de odabent jó idő volt, rövid gatyában és pólóban feküdtem és olvastam. Az olvasás lett a napjaim leginkább várt tevékenysége. A telefonomra pdf-ben töltöttem le a Tűz és jég dala sorozat 3. és 4. részét, az egész napi monoton gyaloglás után pedig mindig nagyon jól esett kikapcsolni az agyam és elolvasni két fejezetet, mert csak annyit engedélyeztem magamnak naponta, hogy ne merüljön sokat a telefonom.

OKTÓBER 8: UPPONY

Zádorfalváról Upponyig mentem a mai napon, eseménymentes nap volt, este a Lázbérci-víztározó partján sátraztam. 

OKTÓBER 9: CSEREPES-KŐI BARLANG

Borzasztó éjszakám volt a víztározó partján. Mikor lefeküdtem még nagyon jó idő volt, de hajnalra hatalmasat esett a hőmérséklet. A rövidnadrágot hosszúra kellett alakítani, fölülre is kellett plusz réteg valamikor hajnalban és még a símaszkot is felvettem. Mint utólag megtudtam, fagyott az éjszaka, én pedig az előző éjszakák alapján nem számítottam rá. Mire átöltöztem, már meghűlt a testem és nagyon nehéz volt visszamelegedni a hálózsákban. A lábujjaim nagyon fáztak. Reggel bosszankodva szedtem a sátorfámat. Próbáltam magam egy kicsit jobb kedvre deríteni azzal, hogy a következő éjszakát már nagy eséllyel a Cserepes-kői barlangban töltöm, ahol valószínűleg nem lesz annyira hideg. A hideg éjszaka után napközben se volt valami meleg, időnként még az eső is szitált kicsit. Fújt a szél, így nap végére már nagyon vágytam rá, hogy odaérjek a barlanghoz. Útközben fakitermeléseknél szedtem fűrészport egy zacskóba, mert tudtam, hogy nagy hasznát fogom venni este a barlangban. A Cserepes-kői barlang egy barlangszállás. 70 évvel ezelőtt kitalálták, hogy a túrázók számára menedékké alakítják, hogy bárki meghúzhassa ott magát. A bejárathoz falat és ajtót eszkábáltak, belül fából priccseket építettek, amin szerintem 10 ember is kényelmesen elfér, középre beraktak egy kályhát, a kályhacsövet pedig kivezették a barlang tetején. Van még bent egy polc is, ahová bárki elhelyezhet dolgokat, amikre más túrázóknak szüksége lehet. Mikor én ott voltam, akkor volt a polcon gyufa és újságpapír, instant kávé, teafilter meg még pár dolog. Én otthagytam a gázpalackomat és írtam hozzá egy üzenetet, hogy teljesen tele van, aki kapja marja, illetve hagytam ott egy fél tekercs wc papírt, mert nekem több volt, mint szükséges és úgy gondoltam, hogy mások hasznát vehetik, akár tűzgyújtásra, akár a hagyományos módon. Ahogy a hideg nap végén megérkeztem a barlanghoz, már akkor érezhető volt odabent a hőmérsékleti különbség. Az első dolgom az volt, hogy tüzet raktam a kályhába, hogy éjszaka is kellemes időben tudjak aludni, majd kimentem fát gyűjteni, mert az alapvető, hogy illik a barlangba legalább annyi fát bevinni, mint amennyit az ott lévő készletekből elhasznál az ember. A kályha szép lassan befűtötte a barlangot, a tűz mellé pedig beraktam a konzervemet így azt végre, sok nap után nem hidegen kellett megennem. Az éjszakám nagyon kényelmes lett volna, de egy egér ellopott egy instant kávét a polcról és a priccs alatt egész éjjel a csomagolást próbálta elrágni, ami borzasztóan idegesített és a zörgéssel többször is felébresztett. Oda is szóltam neki, hogy „hozd ki onnan, segítek kibontani, csak hagyjál már aludni!”

OKTÓBER 10: ROZSNAKPUSZTA

Tudtam, hogy kemény nap vár rám, minél többet akartam a mai napon menni, mert másnap várt rám az OKT legnehezebb szakasza, a Sirok-Mátraháza szakasz, ami magába foglalja a Kékestetőt is és Mátraházáig mindenképpen szerettem volna eljutni a következő napon, mert ott szálláson terveztem aludni. Reggel még napfelkelte előtt keltem a barlangban, összeszedtem a cuccomat és jó nagy ködben nekivágtam a távnak. Nagyjából Rozsnakpuszta és Sirok között féltávig kellett eljutnom, ezt bőven sikerült túlteljesíteni, kb. 20 perc gyaloglásra vertem tábort Siroktól, így összesen 36km-t teljesítettem, ami új napi rekord.

OKTÓBER 11: MÁTRAHÁZA

Az a gondolat motivált a mai napon, hogy 11 nap után, ma este remélhetőleg már újra főtt ételt fogyaszthatok. Összepakoltam és nekiindultam a legnehezebb szakasznak. Sirokra hamar beértem, onnan 5-6 órányira volt a következő pecsételő. Már jó pár órája úton voltam, amikor két férfi jött velem szemben és azzal fogadtak, hogy "jó hamar ideértél Sirokról". Nem értettem, hogy honnan tudják, hogy Sirokról jövök, de aztán kiderült, hogy ott rakták le az egyik kocsit, akkor láttak engem a településen, majd a másik kocsival visszamentek Mátraházára, ahonnan ők indultak. Beszélgettünk egy darabig, majd mindenki ment a dolgára. Nagyon meleg volt, jelentős csapadék már jó ideje nem esett így a talaj is nagyon porzott. Egyszer az egyik hegyről lefelé gyalogolva a poros kavicsos talaj kicsúszott a lábam alól, kibillentem az egyensúlyomból, amit 8 kilóval a hátamon nem sikerült korrigálni, így egy marha nagy zakózás és nadrágféken csúszás lett az eredménye. Ezután jobban figyeltem, párszor még megcsúsztam és az egyik alkalommal csak úgy sikerült talpon maradni, hogy elég kellemetlenül odavertem a bokámat a talajhoz. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, azt gondoltam, hogy majd egy pár nap és elmúlik ez a boka fájdalom. Nem gondoltam volna, hogy pár héttel később ez a sérülés még járásképtelenné fog tenni. Elég meleg nap volt, én pedig nagyon alábecsültem, hogy mennyi vizet vigyek magammal. Próbáltam beosztani, ezért csak a Kékestetőre érve fogyott el, de nagyon szomjas voltam. Szerencsére onnan már, csak egy laza egy órás ereszkedés volt és Mátraházára értem. Boldogan foglaltam el a szállásomat, kiittam a csapot, majd nyakamba vettem a falut, hogy valami táplálékot vegyek magamhoz. A szállástól nem messze találtam egy büfét, ahol kaptam egy hatalmas lepényt, ami tele volt spenóttal, paradicsommal meg feta sajttal. 11 nap után valami egészen elképesztő volt. Az eladó hölgy, amikor kihozta, azt mondta, hogy amit meghagyok, azt nagyon szívesen elcsomagolja. Tényleg nagy volt a lepény, de az egészet megettem és még azon gondolkoztam, hogy egy gofrit is veszek mellé, de azt végül elvetettem. Nagyban majszoltam a lepényemet, amikor a parkoló másik oldalában megláttam a két férfit, akik szembe jöttek velem az útvonalon. Odakiáltottam nekik, megbeszéltük, hogy ez a szakasz tényleg nagyon nehéz és sztorizgattunk még egy darabig, majd ők elindultak hazafelé. Én is visszamentem a szállásomra, 6 nap után megfürödtem és rögtön elaludtam.

OKTÓBER 12: NAGYBÁRKÁNY

Eredményes napom volt, magam mögött tudhattam a teljes mátrai szakaszt, az éjszakát már a Kelet-Cserhátban töltöttem, Mátraháza és Nagybárkány között.

OKTÓBER 13: HOLLÓKŐ

Stabilan hozom a napi távokat, a mai napon is sikerült egy jó 32km-rel megtoldani a teljesített kilométereket. Hollókőn a vár mellett egy domb tetején akartam sátrazni, de a sátorállítással meg akartam várni a sötétedést, hogy eltűnjenek az emberek a vár körül. Egy padon ültem és elkezdtem beszélgetni egy idős hölggyel, akiről kiderült, hogy a lánya teljesítette az El Camino francia szakaszát és nem soká ő is csatlakozik. Pár perccel később meg is érkezett, sztorigatni kezdtünk, pontosan tudta, hogy mi fán terem a zarándoklás, hamar megtaláltuk a közös hangot, majd felvetette, hogy van-e kedvem náluk vacsorázni. Én elfogadtam, így elsétáltunk a házukhoz, ahol kaptam húslevest meg sült csirkét és egy krumpli palacsintára hajazó hollókői ételt, a laskát. Búcsúzáskor még hozzámvágtak pár darab almát meg egy kiló szőlőt, majd visszagyalogoltam a várhoz, felvertem a sátram és eltettem magam másnapra.

OKTÓBER 14: SZANDAVÁRALJA

Október 14 idén hivatalosan is a kéktúrázás napja, rengeteg túrát és programot szerveztek most is a kék mentén, tudtam, hogy sok emberrel fogok találkozni. Az indulás utáni első két órában végig szőlőt ettem, mert annyi volt, hogy bele se fért a hátizsákomba. Két kéktúrás csoporttal is összefutottam menet közben, érdekes volt belegondolni, hogy nekik mennyivel más élmény lehet ez kb. 30 fővel, mint nekem, két hete egyedül. Ma is teljesítettem egy laza 30-at, de a Cserhát eddig messze a legunalmasabb szakasz a kéken. Se nem magas, se nem alacsony, se nem nehéz, se nem könnyű, se nem szép, se nem csúnya. Szandaváraljánál vertem tábort éjszakára.

OKTÓBER 15: FELSŐPETÉNY

Délelőtt egy nagyon keskeny ösvényen sétáltam, amikor a semmiből előkerült egy szarvas. Látszott, hogy az egyik hátsó lába sérült. Néztük egymást egy darabig, aztán énekelni kezdtem, hogy elmenjen, de nem mozdult semerre. kikerülni esélyem se volt, mert meredek volt az ösvény két oldala, csak úgy közeledni felé pedig nem mertem, mert a sérült állatok kiszámíthatatlanok és nem szerettem volna bármilyen konfliktusba kerülni vele. Először az Analog Balaton könnyű című számát énekeltem, aztán átváltottam Dzsudlóra, amire ő fogta magát és letért az ösvényről. Így legalább megtudtam, hogy a szarvasok jobban szeretik az elektronikus zenét, mint a rapet. Biztos voltam benne, hogy a jövőre nézve ez egy hasznos felfedezésnek fog bizonyulni.  

OKTÓBER 16: MAGYARKÚT

A reggel olyan hideg volt, hogy ráfagyott a víz a sátramra, pakoláskor pedig összevizezte a kezemet a sátorponyva, ezért borzasztóan fáztak az ujjaim. Sok időbe telt mire végre átmelegedtek. Ilyen hosszú és monoton menetelések alatt egyszerű és jelentéktelen dolgok is tartós holtpontot tudnak okozni. Ez a kézátfagyás reggel bőven elég volt ahhoz, hogy egész nap rosszul érezzem magam miatta. Este a magyarkúti fogadóba tértem be éjszakára. Bepakoltam a szobámba, majd lementem vacsorázni. Én voltam az egyedüli vendég a fogadóban, ami a vacsoránál nagy szerencsének bizonyult. Amikor a fogadó tulajdonosa közölte velem, hogy a vacsora natúr szelet lesz krumpli pürével, akkor kicsit aggódtam, hogy na azzal én biztos nem fogok jól lakni, de mikor kihozták, akkor két hatalmas sült hússal, egy nagy halom krumplival és négy darab tükörtojással nézhettem farkasszemet a farkaséhségem társaságában. Ekkor örültem igazán, hogy senki nem volt rajtam kívül ott. Úgy ettem, mint egy vadállat. Kézzel-lábbal tömtem a számba a tükörtojást, a sárgája folyt végig a szakállamon, én pedig úgy szóltam magamra, hogy „fékezd magad!” de nagyon nehezen ment. 16 napja most először tudtam eleget enni és ténylegesen úgy álltam fel az asztaltól, hogy nem bírnék többet enni.

OKTÓBER 17: KÓSPALLAG

Átlagos nap volt, azt leszámítva, hogy majdnem meghaltam. Nógrádra beérve kitérőt tettem egy bolt felé. A boltból kilépve éppen az ott vett csokimat bontottam ki, amikor mellettem egy csattanás hallatszott. Felnéztem és láttam, hogy egy teherautó beleakadt a villanyvezetékbe. A vezeték elszakadt, a villanyoszlop, pedig tőből eltört és felém kezdett el nagy sebességgel dőlni. Álltam, mint hímtag a lakodalomban és azt néztem, hogy merre ugorjak, mert egyik irányba az oszlop dőlt, a másikba a szakadt vezeték csapódott, végül az oszlopot választottam és az alig mellettem csapódott be a földbe. Gyors tettem még pár lépést, hogy biztos ne verjen agyon az áram. Mint minden tisztes magyar, káromkodtam egy sort, hogy a csatkai Szűz Mária verje meg, hogy eddig nem ölt meg sem vadállat, se hegyoldalon nem zuhantam le, se nem fagytam meg éjszaka, erre egy telibevert villanyoszlop és egy bolond sofőr majdnem kinyírtak engem. Szóval igen, amúgy tök átlagos nap.

OKTÓBER 18: NAGYMAROS

Tudtam, hogy a mai, fordulópontja lesz a túrámnak. Minden valószínűség szerint el fogom érni a Dunát, ami igazából a lélektani felezővonalat jelentette a számomra, még ha a valóságban a táv fele még másfél napra is volt tőlem. Az út első felén végig azzal motiváltam magam, hogy csak a Dunáig kell eljutni és minden sokkal könnyebb lesz, meg azt gondoltam, hogy dobni fog a testem állapotán az, hogy pár napig, amíg a Budapest környéki szakaszokat csinálom, addig biztosan lesz szállásom, a ferihegyi vízimentő szálláson. Ebben a tudatban indultam el reggel, Kóspallagról felkaptattam a Nagymaros melletti Julianus-kilátóig, ahol szerintem a kéktúra egyik legszebb kilátása nyílik. Délutánra megérkeztem Nagymarosra, ahonnan bevonatoztam Budapest belvárosába és az első utam a decathlonba vezetett. Kellett vennem egy plusz vastag zoknit, hogy éjszaka ne fagyjanak el a lábujjaim meg egy kesztyűt, mert reggel a sátorelrakáskor a kezem mindig csupa víz lett és borzasztóan fázott. A gázpalackról teljesen lemondtam, úgy döntöttem, hogy ha már eddig eljöttem nélküle, akkor ezután is bírni fogom.

OKTÓBER 19: PILISSZENTKERESZT

Nem jól indul a reggel, a tömegközlekedés miatt csak 3-4 órát tudtam aludni, napfelkeltére már Visegrádra akartam érni, hogy folytathassam az utamat, de ébredés után ahogy lábraálltam, éreztem, hogy a bal lábam 2. ujjpárnájánál elképesztően fáj a talpam. Konkrétan rá se bírtam lépni. Ez önmagában nem volt elég indok, hogy pihenőnapot tartsak, gondoltam majd menet közben biztos jobb lesz. Levonatoztam Nagymarosig, ahol még sötétben komppal átkeltem a Dunán és megkezdtem a menetelést Pilisszentkeresztre. Hatalmas köd volt, néha alig találtam a jelzéseket. A talpam szép lassan bejáratódott és enyhült, de így is sikerült 29km-t összekaparni. Este aztán vissza a szállásra, de a lábam megpihent a vonaton és ugyanúgy visszaállt a fájdalom, mint reggel.

OKTÓBER 20: HŰVÖSVÖLGY

Újabb 3-4 óra alvás, tömegközlekedés, lábfájdalom, sántítás és megkezdtem a menetelést Hűvösvölgyből. Nagyon sokat gondolkoztam a mai napon, mert még csak ma járok a táv felénél és a lábam már rettenetes állapotban van, így nem fogok tudni még ugyanennyit gyalogolni.

OKTÓBER 21: PILISCSABA

A lábam egyre katasztrofálisabb állapotba kerül. Reggelente egyre nehezebben járatódik be, így nagyon sokat lassulok, arról pedig nem is beszélve, hogy közben elég nagy fájdalmaim vannak, napközben már egy percre se állok meg, mert ha megpihen, akkor utána borzasztóan fáj.

OKTÓBER 22: TOKOD

Megfejtettem, hogy mi a lábam problémája. Most, hogy állandóan tömegközlekedek, alig alszok, a lábamnak egyszerűen nincs ideje regenerálódni, míg amíg sátraztam, addig este 6-kor már a hálózsákban feküdtem. Fájó felismerés volt, mert azt gondoltam, hogy majd összességében jót fog tenni a testemnek az, ha a szálláson egy kicsit csökkentem a hátizsákom súlyát és kevesebb teherrel kell pár napon át gyalogolnom, ehhez képest az alvásmegvonás és a kellő idejű regeneráció hiánya miatt a lábam szép lassan kezdte feladni a kulcsot. Reggel a túra elején csak úgy bírtam járni, hogy amennyire tudtam befeszítettem a lábujjaimat, hogy ne a talpamon kelljen járni, mert az elképesztően fájt. A mai napon eljutottam Tokodig, onnan még egy utolsó visszatömegközlekedés Budapestre, majd másnaptól vissza terveztem térni a sátrazáshoz, hogy több ideje legyen pihenni a lábamnak.

OKTÓBER 23: KOLDUSSZÁLLÁS

Elaludtam a vonaton Budapestről Dorogra menet és kb. az utolsó pillanatban ugrottam le, hogy még átszálljak a buszra Tokodra. A talpam borzalmas állapotban volt, sántítva kezdtem neki a menetelésnek. Este fél 6 körül Koldusszállástól nem messze felvertem a sátrat és reggel 6-ig meg se mozdítottam a szebb napokat is látott lábamat.

OKTÓBER 24: SZÁRLIGET

A puding próbája az evés, a zarándoklábé pedig a járás, reggel félve húztam fel a cipőmet a sátorban, tartottam tőle, hogy nem javult semmit. Felvettem a cipőt és lábraálltam. "MŰKÖDIK!!!!" Hatalmas kő esett le a szívemről. A kiadós alvás megtette a hatását, a talpam sokkal jobb lett. Próbálgattam a járást és az ugrálást és úgy bámultam lefelé, mint aki életében először látja meg a bal lábát. Bele is csaptam a lecsóba, egészséges lábbal mentem, mint a gép, Szárliget után Csákányospuszta környékén terveztem letáborozni, de olyan jó tempót mentem, hogy végül elértem a Szarvas-kúti pihenőt, ami 35-6km-re van és ahol található egy tetőteres esőbeálló. Tudtam, hogy éjszaka szakadni fog az eső, ezért nagyon megnyugtató volt, hogy nem kell kint vacakolnom a sátorral, hanem az esőbeállóból hallgattam, ahogy kint szakad.

OKTÓBER 25: GÁNT

Az éjszaka nagyon nagy mennyiségű eső esett le, megérte elgyalogolni a fedett bivakig, lényegesen könnyebbé tettem így a reggeli megindulást. Ahogy kinyitottam a bivak ajtaját, egy patak tárult elém, ami tegnap még nem volt ott. A lejtőn olyan mennyiségben hömpölygött lefelé a víz, hogy az már tényleg egy masszív pataknak tűnt. Sok helyen elmosta az ösvényt, egy darabig próbálkoztam kerülgetni, aztán egy helyen ahol megpróbáltam átugrani a vizet, érkezéskor bokáig megsüllyedtem a sárban, így teljesen beázott a cipőm, így ezután már nem kellett tartanom a tócsáktól, nyugodt szívvel gázoltam bennük, mert arról tökéletesen lemondtam, hogy megszáradjon a cipőm és a zoknim ebben az időben. A tegnapi nagy menetelésnek az a pozitív hozadéka, hogy mára eredetileg, csak Mindszentpusztáig terveztem menni, de a plusz kilométerekkel újraterveztem és tudtam, hogy Gántig is simán elérek, ahol pecsételtem egyet majd a város szélén egy esőbeállóban sátraztam.

OKTÓBER 26: FEHÉRVÁRCSURGÓ

Az esőzést és takony időjárást felváltotta a meleg és a napsütés. Reggeli, pakolás, majd meg se álltam Fehérvárcsurgóig, ahol eldöntöttem, hogy végre 5 nap után meleg ételt fogok enni. Egy fogadóban befizettem az aznapi menüre. Kihoztak egy kondérban levest, benne egy merőkanállal, amit két szedésre teljesen elpusztítottam, majd egy tányér lecsós csirkemellet, ami hasonló sorsra jutott. Kifizettem a vacsorát, kiléptem a fogadóból, majd átmentem a szemközti hamburgereshez és megettem egy duplahúsos burgert...

OKTÓBER 27: KISGYÓN

Egy napig tartott a jó idő, reggel már szakadó esőben indultam el. Számítottam rá, már napokkal korábban jelezték az időjárás-előrejelzéseken, hogy a mai napon ítéletidő lesz. Nem tévedtek. Ennek megfelelően terveztem én is erre a napra. Rövidebb távot néztem ki, nagyjából 20km-t és a kisgyóni kulcsosházban terveztem tölteni az éjszakát. Iszonyat nehezen telt el a nap. Órákon keresztül vízszintesen esett az eső, vagyis inkább ömlött, szakadt, folyt, zuhogott és centrifugált. A történethez hozzátartozik, hogy korábban a féléves stoppos túrámon egy esőkabátot és egy esőnadrágot használtam, ami tökéletesen vízhatlan volt az egész napos lettországi esőben is és amit az indulás előtt az istennek se találtam otthon, ezért Pesten a decathlonban kénytelen voltam venni egy újat. Ugyanolyan nem volt, csak ugyanaz a márka egy másik típusa, aminek igazából ez a nap volt az első komolyabb vizsgája és becsülettel elhasalt a vizsgán. Délutánra már tökéletesen átáztam. A hátizsákom is új volt, így vele együtt a viharhuzat is, ami szintén csapnivalónak bizonyult. Egy idő után marhára elegem lett az esőből, futni kezdtem az erdőben a nagyon keskeny ösvényen, hogy minél hamarabb megérkezzek Kisgyónra. A látótávolság elég kicsi volt, alig találtam a jelzéseket. Szidtam mindent és mindenkit becsülettel. Végül megérkeztem Kisgyónra, ahol a kulcsosház gondnoka megmutatta, hogy mi merre hány méter, majd kaptam egy láda fát, amivel begyújthattam a szobában lévő kis kályhába. Ahogy lepakoltam és kinyitottam a hátizsákomat, csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen károkat szenvedtek el a felszereléseim. Konkrétan az egész hátizsákom tocsogott a víztől és minden, ami benne volt, az rommá ázott, beleértve a hálózsákomat, ami miatt elkezdtem erősen aggódni, mert másnap már megint sátrazni terveztem és tudtam, hogy ezt másnapig valahogy meg kell szárítanom. Mindent kipakoltam és egy őrült nagy disznóólat csináltam a szobában, mindenhonnan ruhák és felszerelések lógtak, a földön pedig kiterítve a hálózsák és a sátor hevert. Mivel a kályha nagyon kicsi volt, ezért ébresztőt állítottam be, hogy óránként egyszer felkeljek, hogy tegyek a tűzre és nagyobb eséllyel száradjanak meg a cuccaim. Az alvásnak élvezeti értéke így aztán nem sok volt, az ötödik ébredésnél már alig bírtam felkelni, de azért ugyanúgy folytattam ezt a tevékenységet reggelig.

OKTÓBER 28: ZIRC

Reggel úgy ébredtem, mint a mosott szar, de a cuccaim legalább nagyjából megszáradtak. Nehezen, de rávettem magam, hogy elinduljak, de egész nap nagyon álmos voltam, így aztán Zircnél, miután meglett a napi 30km, nem cifráztam túl a dolgot, a város szélén egy játszótér mellett felállítottam a sátrat és pár perccel később már úgy aludtam, mint akit agyonvertek.

OKTÓBER 29: NÉMETBÁNYA

A kiadós alvás után kora reggel indultam, Borzaváron pecsételtem, majd kifelé sétáltam a faluból, amikor mögöttem beszélgetést hallottam. Két férfi sétált mögöttem egy kutyával. Bevártam őket és beszélgetni kezdtünk. Nagyon gyors tempót mentek, nekem a hátamon a sok kilós málhával viszonylag nehéz volt tartani az iramot, de megörültem, hogy végre van kivel együtt túrázni. Korábban mindenki, akivel találkoztam az vagy szembe jött velem vagy túl lassú volt ahhoz, hogy huzamosabb ideig együtt menjünk, viszont ez a két srác erősebb tempót mentek, mint én. Együtt túráztunk egészen Bakonybélig, útközben pedig megtudtam, hogy mind a ketten a veszprémi kézilabda csapatnál dolgoznak. Nagyjából 20km közös menetelés után elköszöntünk, majd számolgatni kezdtem, hogy annyira erőltetett menetben mentem a két sráccal, hogy ma is többet tudok menni, mint a tervezett, ezért kinéztem a németbányai pecsételőhely utáni pihenőt, hogy ott verjek tábort. A komfortomon lényegesen javított, hogy a pihenőnél volt gravitációs wc, így a másnap reggeli 5 fokban guggolást már megúsztam.

OKTÓBER 30: NAGYVÁZSONY

Pakolás, harmincpár kilométer menetelés, majd sátrazás egy patakparton.

OKTÓBER 31: SZENTBÉKKÁLA

Nagyon korán keltem, mert tudtam, hogy késő délutántól szakadni fog az eső és ki akartam használni az esőmentes órák adta lehetőséget, így sötétben pakoltam el reggel a lakhelyemet és fejlámpa fénynél vágtam neki az erdőnek. Szép volt a napfelkelte a fák között meg a Balaton közelsége is javított a hangulatomon. Ahogy Szentbékkálára értem ordenáré módon kezdett el szakadni az eső, így kifejezetten hálás voltam magamnak, hogy korán elindultam.

NOVEMBER 1: SZENT GYÖRGY-HEGY

A tegnapi számolgatás alapján az jött ki, hogy a mai napon legalább Szigligetig el kéne jutnom, de tudtam azt is, hogy nem egy könnyű szakasz van előttem. Először felmásztam a Csobáncra, majd megmásztam a Gulácsot, majd a Badacsonyt és végül Szigligeten is időben sikerült pecsételnem. Nézegettem a nap állását, mert sötétben már nem akartam gyalogolni, de annyira jó kedvem volt és annyira jó kondiban éreztem magam, hogy simán éreztem, hogy akár a Szent György-hegy is összejöhet, ha kicsit meghúzom. Szigligetről gyalogoltam kifelé, amikor szembe jött velem egy anyuka a kislányával. Köszöntünk egymásnak, mint bármely más kéktúrázóval, majd az anyuka azt mondja nekem:

-nagyon ügyes vagy

Ezt nem nagyon szoktuk mondani egymásnak, de azért reagáltam:

-köszönöm, ti is

-jaaa, nem ismersz meg minket, Zádorfalván találkoztunk

Itt azért kicsit elképedtem. Meglepődtem, hogy ők emlékeznek rám, pedig már több hete elhagytam Zádorfalvát, mondjuk rajtam azóta ugyanaz a póló volt, csak a szakállam nőtt meg kicsit. Beszéltünk egy pár szót, majd rohantam tovább. Még én is nehezen hittem el, hogy sikerült sötétedés előtt elérni a Szent György-hegyi pecsételőt, ami az ott épülő kulcsosház oldalán van. Így sikerült ma 36.6km-t megtennem és a kulcsosház erkélyén sátrazhattam.

NOVEMBER 2: VÁLLUS

Tudtam, hogy hamarosan vissza fog térni a rossz idő, ezért ki kellett találnom valamit az eső ellen, mert az nem járja, hogy ha leszakad az ég, akkor a vízhatlan cuccaim átáznak és vizes hálózsákban kelljen odakint aludnom a 2 fokban. Indulás előtt agyaltam rajta, hogy esőruhát és viharzsákot vegyek, vagy egy nagy poncsót, végül az előbbiek mellett döntöttem, amiről kiderült, hogy rossz döntés volt. Bánkódtam, hogy miért nem a poncsót vettem meg. Majd bevillant, DE HÁT TUDOK ÉN PONCSÓT VENNI!!!

Reggel siettem befelé Tapolcára, ahol tettem egy kis kerülőt a tesco felé, berontottam és olyan örömmel vettem meg a legnagyobb méretű kukászsákot, hogy úgy még kukászsáknak soha senki nem örült a világtörténelemben. Ha esetleg még nem állt össze a kép, akkor azért kellett a nagyméretű szemeteszsák, mert úgy terveztem, hogy esőben magamra húzom, kilyukasztom az arcomnál és ezáltal egy low-budget poncsót csinálok magamnak.

Délután éreztem, hogy valami nem oké. A jobb bokám elkezdett fájni. Ott, ahol a Mátrában megütöttem. Valószínűleg a tegnapi nagy menetelés megterhelte és amiatt. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam, hogy majd kipihenem. Hát, tévedtem...

NOVEMBER 3: ZALASZÁNTÓ

Gyenesdiás mellett a Nagy-mező pihenőnél sátraztam, majd reggel esőben indultam el, így le is tesztelhettem a poncsómat. Mire Keszthelyre értem, már szakadt, a poncsó jól funkcionált, csak a látóköröm lecsökkent úgy 40%-ra. Ez Hévízen ütött vissza. Korábban sokat dolgoztam Hévízen, így valamennyire jártas vagyok arrafelé, de korábban nem néztem meg, hogy pontosan hol van a pecsételő, így a zsákból kinézve nem láttam meg és 15 perccel túlsétáltam rajta, majd sétálhattam még 15 percet vissza, hogy ne maradjon ki. Így elbuktam fél órát a napomból, de este Zalaszántón megint szálláson aludtam, tudtam, hogy ez az utolsó, most már a maradék távot szállás nélkül letolom. Hogy milyen állapotok uralkodnak, azt a szálláson történtek elég jól tükrözik. Kitaláltam, hogy a fürdőkádat felengedem meleg vízzel, hátha jót tesz az izmaimnak meg az ízületeimnek. Előtte letusoltam, mert ekkor már napok óta nem fürödtem és nem akartam a saját mocskomban pancsolni. Letusoltam, kétszer átmostam mindenemet, majd kiengedtem a vizet. Pancsoltam egy darabig, majd kiszálltam és ahogy leengedtem a vizet jöttem rá, hogy ki kell takarítanom a kádat. Olyan mennyiségű gusztustalan retek ázott le rólam, hogy konkrétan ki kellett sikálnom a fürdőkádat. Csoda, hogy a növények nem pusztultak ki mellettem útközben.

NOVEMBER 4: ÖTVÖS

A tegnapi esőzés becsülettel elmosta az ösvényeket, mivel az OKT utolsó két szakasza lapos, így nem folyt el a víz az utakról, hanem megállt a legtöbb helyen és folyamatosan kerülgetni kellett a tócsákat, de párszor így se volt más választásom, mint átgázolni a vízen. Két pár vékony zoknim volt csak, az egyiket nappal használtam, a másikat pedig csak éjszaka és azt mindenképpen szárazon akartam tartani, hogy éjszaka ne fázzon a lábam, így a nappali zoknimnak gyakorlatilag esélye sem volt megszáradni, de ekkorra már teljesen le is mondtam róla. Másnap reggelre esőt mondtak, ezért el akartam érni egy esőbeállót, hogy ott sátrazzak és az azutáni reggel ne szakadó esőben kelljen elpakolni a sátrat, mert úgy sokkal macerásabb. Nagyjából úgy saccoltam, hogy 40km-re van a kiindulóhelyemtől, ami új napi rekordot jelentene. Egész nap masszívan rohantam, hogy még azelőtt odaérjek, hogy besötétedik. Végül 42km megtétele után, még minimális természetes fényforrás mellett értem oda, de olyan fáradt voltam, hogy már csak megvacsoráztam és elaludtam. Nem volt erőm se fogat mosni, se a talpizmaimat fellazítani, csak fölvettem a száraz zoknimat és 10 órán át aludtam.

NOVEMBER 5: HIDEGKÚTI VADÁSZHÁZ

Egy jóval lazább napot terveztem, az eső is elég rendesen esett, laza 30km-t gyalogoltam. A bokám megint fájni kezdett, mint Keszthely előtt, ahol a Mátrában megütöttem, de a tegnapi 42km után igazából ezen meg se lepődtem. Egy lazább nap és egy jó alvás majd elmulasztja.

NOVEMBER 6: BÖGÖT

A bokám jobb lett reggelre, de délutánra megint előjött a fájdalom. Legyalogoltam a napi 30km-t majd sátort vertem és nyugtatgattam magam, hogy egy jó alvás és elmúlik.

NOVEMBER 7: TÖMÖRD

Reggel felkeltem, összepakoltam a sátramat és gyalogolni kezdtem. A lábam nem jött rendbe. Elinduláskor még csak kicsit fájdogált, majd a nap végéhez közeledve egyre kevésbé mozgott a bokám. Egy ponton megálltam és kimozgattam a bokámat minden irányba, hátha attól jobb lesz. Jobb is lett. Egy órára. Aztán ismét beállt, ismét megpróbáltam kimozgatni, de ekkor már nem mozdult semerre, ráadásul a mozgatástól úgy fájt, hogy belekönnyeztem. Estére már csak sántítva bírtam járni, csak aludni szerettem volna már. Félig már állt a sátor, amikor meghallottam, hogy tőlem nem messze egy vaddisznó röfög a bokorban. Ránéztem a félkész sátorra, hogy na, akkor pakolhatok messzebb, majd ránéztem a bokámra és arra jutottam, hogy nem megyek én sehova. Elnéztem a bokor felé és odaszóltam: "megférünk mi egymás mellett békességben, ugye Röfi?"

Hallgatás beleegyezés - gondoltam ekkor és felállítottam a sátrat.

NOVEMBER 8:

Hajnalban arra keltem, hogy irgalmatlanul fáj a jobb bokám, pihenésben, mozgatás nélkül. Annyira fájt, hogy aludni is alig bírtam tőle. Közben odakint elkezdett szakadni az eső és arra gondoltam, hogy a röfinek is jó szar éjszakája lehet tőlem pár méterre. Reggel kinyomtam az ébresztőmet azelőtt, hogy megszólalt volna, elkezdtem pakolni és a sátorból kilépve felmértem a károkat. A bokám, nem mozdult. Semerre. Sem talpi irányba, sem a lábszáram felé, sem jobbra, sem balra. Megpróbáltam egy bokakörzést, de úgy fájt, hogy feladtam. Éreztem, hogy ez nem az a fájdalom, ami egy kiadós alvástól rendbe jön, tudtam, hogy ez egy sokkal hosszabb regenerációt igényel, de basszus, ez akkor is az utolsó nap, ezt már bármilyen lábbal kibírom, a cél, az Írott-kői kilátó, már csak 29km-re van. Eldöntöttem, hogy valahogy feljutok, alszok egyet a kilátóban és másnap reggel visszagyalogolok Kőszegre, hogy onnan hazavonatozzak. Kibírom. Elindultam. Eszméletlenül fájt. Kőszegig sík volt a terep, tartottam tőle, hogy mi lesz akkor, amikor majd Kőszegtől megkezdem az emelkedést. Elvergődtem Kőszegig, pecsételtem, bevásároltam és elindultam kifelé a városból. A város szélén kezdődött az emelkedés. 39 napja gyalogolok egyfolytában. Sátorban élek, a ruhám indulás óta nem volt kimosva, az állandóan vizes zoknimtól a talpamon a bőr konkrétan rothadásnak indult, az állandó hideg konzerv kajától az emésztésem pedig meglepő dolgokat produkál, szóval már őszintén nem érdekelt, hogy mennyire fogja nehezen adni magát az utolsó hegymászás és hogy úgy sántítok mint egy 90 éves csípőprotézises öregember. Ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy 38 nap után ma be fogom fejezni a kéktúrát, fél nappal korábban, mint ahogy előre terveztem. Ami viszont mérhetetlenül meglepő volt, az az, hogy a bokám jobban bírja az emelkedőket, mint a síkban járást. Meglepően könnyen ment a felfelé menet. Az utolsó előtti pecsételőpont a Hétforrás, ami után egy hosszabb sík szakasz következett, ami viszont könyörtelen volt. A sírás kerülgetett már és könyörögtem, hogy kezdjen végre emelkedni az útvonal. Végül megkezdtem a csúcsmászást. Erdészeket kérdezgettem, hogy megtudjam, hogy milyen messze van még a kilátó és azt mondták nekem, hogy még 5km. Tudtam, hogy nem jól mondják. Tudtam, hogy annyi már nem lehet. Maximum három, de inkább kettő. Ha valamibe belejöttem ekkorra, az a számolgatás. Mert non-stop számolgattam. Időt, kilométereket, napokat, heteket, hőmérsékletet, csapadékmennyiséget. Az elmúlt 39 napomban minden ugyanolyan volt. Reggel felkeltem, megreggeliztem a sátorban, összepakoltam a felszerelésemet a sátron belül, majd lebontottam azt. Megmostam a fogam, majd átlagosan 30.4km gyaloglása közben igyekeztem megoldani minden szembejövő problémát és előre tervezni, majd este sátrat állítottam, megvacsoráztam, megmostam a fogam, egy kicsi masszázsgolyóval átlazítottam a talpizmaimat, majd olvastam pontosan két fejezetet és aludtam napfelkeltéig. Napi 30km-t gyalogolni hegyen-völgyön egy hátizsákkal az ősz közepén 39 napon át elég nehéz feladat, ennyi nap után már rég elveszítettem a normalitásomat. Valószínűleg többen is azt gondolják, hogy hatalmas eufória ennyi fáradság után célba érni. Nem az. Nekem legalábbis nem volt az. Felértem az Írott-kőre, megláttam az utolsó pecsételőt, belenyomtam a pecsétet a füzetembe, majd azt mondtam magamnak, hogy "hát akkor ennyi, vége van." 39 napon át minden nap azt vártam, hogy vége legyen és hogy végre sokkal könnyebbek legyenek a napjaim, mint a kéktúrán, de mégis tudtam, hogy hiányozni fog az itteni életem egyszerűsége. Az, hogy minden egyértelmű, akár pozitív, akár negatív. Itt sokszor éhes voltam, fáztam, fáradt voltam, mégis könnyebbnek mondanám ezt az életmódot, mint a hétköznap problémáival való szembenézést. Sokat gondolkoztam, hogy mit írjak ide a naplóm végére. Tanulságot, tanácsot, tapasztalatokat vagy valami teljesen mást, de végül arra jutottam, hogy nem tudnám átadni azt hogy mit lehet tanulni és átélni ilyen hosszú egyedüllét alatt és ilyen fizikai megpróbáltatás során, így csak azt tudom mondani, hogy aki kíváncsi rá, az járjon utána és tapasztalja meg maga is. Sok sikert hozzá!

200 nap, 28 ország, több tízezer lestoppolt kilométer. Nem tudtam, hogy ezek várnak rám akkor, amikor 2022. szeptember 11-én Budapestről útnak indultam. Szeretnék ebből valamennyit megosztani azokkal, akik kíváncsiak rá, akár azért, mert szeretik az ilyen történeteket, akár azért, mert én érdeklem őket. Nem vagyok író, sem influenszer, így kérem a fogalmazási-, nyelvtani- és helyesírási hibákat, valamint az útról csatolt képek nem mindig jó minőségét nézzék el nekem. Nem szeretném a teljes utamat és minden élményemet közszemlére tenni, ezért kiválasztottam egy országot és úgy döntöttem, hogy az abban az országban történt élményeimet leírom. A választásom Olaszországra esett, összesen 38 napot töltöttem ott, január 31-től március 10-ig.

JANUÁR 31:

Miután mindent megnéztem Monacoban, két óra gyaloglás árán sikerült ideális stoppos helyet találnom. Rövid stoppolás után egy francia férfi vett fel és vitt el a francia-olasz határig. A határnál egy szintén francia pár szánt meg, egy lakófurgonnal, akik Görögországba tartottak. Nem túl legálisan a srác befeküdt hátra a matracra, a nő vezetett, én pedig bepréselődtem az anyósülésre, hely híján a málhámat pedig az ölembe vettem. Szerencsére nem utaztam sokat velük, Latteban tettek ki, immáron a történet központi helyszíneként szolgáló Olaszországban. Utolsó sofőreim Gaida, aki egy olasz lány, Liguriában lakik egy kisvárosban és Monacoba jár dolgozni, valamint Heather egy lisszaboni lány. Ahogy beültem a kocsiba, két mondat után már az volt az első kérdésem Heatherhöz, hogy "te is stoppos vagy ugye?" Már azokból tudtam amiket kérdezett tőlem. Egy átlagos sofőr általában azt kérdezi meg, hogy honnan szalajtottak, mit csinálok itt az isten háta mögött és hogy melyik volt a kedvenc országom az út alatt. Heather viszont olyan kérdéseket tett fel, amiről tudtam, hogy egy vérbeli stoppossal van dolgom. Hamar elég komoly beszélgetés vette kezdetét. Gaida angolja nem volt hibátlan, de amennyire tudott ő is részt vett a társalgásban. Próbálta tőlem magyarul megkérdezni, hogy "hogy vagy" de képtelen voltam felismerni a kiejtése miatt, rosszul is éreztem magam miatta, szerencsémre a kurvaszar kifejezést akcentus nélkül, hibátlan magyarral ejtette ki, amin hangosan fel is nevettem. Bordigheraba akartam menni, mert semmi kajám nem volt és aznap reggelire Nizzában ettem két banánt, napközben semmit, a nap pedig már lemenőben volt. A lányoknak nem volt céljuk, csak strandra akartak menni naplementét nézni. Bordigheraban elköszöntünk egymástól, majd én bementem a legközelebbi boltba, ahol a tészták között válogatva hirtelen valaki megbökte a vállam. Heather volt az.

-Van kedved velünk strandra jönni?

-persze, miért ne?!

Így vettem egy zacskó tésztát, majd elindultunk a legközelebbi strandra. Egy templom mellett volt, elég sziklás strand volt, de legalább megtaláltam ott az éjszakai szálláshelyemet. A templom alatt feltehetőleg régen a hullámzás vájt egy barlangot, ami nekem ideális menedéknek tűnt éjszakára. Úgysem ez volt az első barlang ahol az út alatt aludtam, plusz legalább száraz maradtam az éjszaka folyamán. Egy darabig még beszélgettünk stoppolásról, kalandokról, életről, majd a hölgyek elindultak hazafelé. Én berendezkedtem a barlangomban, a kemping főzőmet is felavattam, begyújtottam, majd felraktam rá a boltban vett tésztámat főni. Rám sötétedett mire megfőtt a vacsorám, Barcelonából maradt még egy kis mustárom, így kész is volt a 3 michelin csillagos lakoma. A vacsorám igazán nemzetközire sikerült, a Belgiumban vett svéd kempingfőzőn főztem, francia alkohollal, olasz tésztát spanyol mustárral. Úgy gondoltam, hogy száraz lesz az éjszaka, ezért kiterítettem a bivakzsákomat is száradni, mert az Írország óta vizes volt és valahogy soha sehol sem sikerült rendesen megszárítani. A hullámzás miatt zajos volt az éjszaka. Nem szeretek zajban aludni. Nem azért, mert nem tudok tőle aludni, hanem azért, mert nem hallom tőle azokat a zajokat, amikre fel kéne ébrednem. Reggel napfelkelte előtt akartam tábort bontani, mielőtt bárki rám talált volna, de legnagyobb meglepetésemre már egy horgász pergetett vadul a tengerben. Dühös voltam magamra amiatt, hogy nem ébredtem fel rá, hogy odajött a horgász. Bárki lehetett volna. Ekkor úgy éreztem, hogy hiba volt ott tölteni az éjszakát, de a barlang kínálta száraz éjszaka elcsábított az este. A napfelkelte talán a legszebb volt, amit az egész út alatt láttam, de nekem dolgom volt, így miután összeszedtem a felszereléseimet, gyalogosan neki is vágtam az olasz hegyeknek. A kinézett stoppos hely nagyjából két óra gyaloglásra volt, de közben fel kellett másznom egy hegyre. Nagyon hamar nagyon meleg lett. Indulás után fokozatosan kerültek le rólam a rétegek, végül már rövidnadrágban és pólóban mászkáltam, miközben körülöttem kabátban voltak az emberek. Nagyon felborult a hőérzetem az utóbbi időben. A 0 fokban az utcán alvások után nekem a napsütéses 14 fok már kész nyár volt. Liguria egyébként engem valamiért a Balaton-felvidékre emlékeztetett. Északon sétáltam a hegyek között, alattam délen pedig a tenger, ami pont úgy terült el előttem, mint a Balaton. 

Naplemente a háttérben Franciaországgal

Napfelkelték

A második barlang, amiben aludtam az utam során

A barlangom messziről

Végül belekezdtem a stoppolásba, egy autópálya felhajtónál egy "No Autostop" feliratú tábla alatt. Sajnos nem beszélek olaszul, így nem tudom mi lehetett odaírva, aki érti, kérem fordítsa le nekem. 3 perccel később meg is állt nekem egy idős olasz nő egy mini cooperral. Angolul egy árva szót nem beszélt, de elvitt az első benzinkútig az autópályán. Az ottani benzinkúton a korábban már jól bevált kérdezgetős módszert választottam. A stoppolást én alapvetően két módszerra osztanám. Az egyik a klasszikus, út szélén hüvelykujj feltartós stoppolás, a másik pedig a kérdezgetős, amit benzinkutakon és autópálya pihenőkön lehet művelni. Nekem ekkorra már jól bejáratott szövegem volt. Mikor elindultam egy autó felé, már megnéztem, hogy a rendszámtábla alapján milyen nemzetiségű sofőrrel van dolgom és mivel minden országban, amiben jártam, megtanultam, hogy hogy kell köszönni, így mindig az adott nyelven üdvözöltem a sofőrt, majd megtudakoltam, hogy milyen nyelven tudok hozzászólni, majd elmondtam, hogy "stoppos vagyok, xy városba megyek, fuvart keresek". Ezekkel a mondatokkal elég jól be tudtam járni Európát. 15 perc kérdezősködés után egy szerb férfi ajánlotta fel, hogy elvisz engem La Spezia felé. Két nap alatt akartam Pisába érni, de tudtam, hogy így egy nap alatt is meglehet. Nagyon nagy segítségnek számított a szerb barátom fuvarja. Közel a magyar határhoz nőtt fel, ezért amikor megtudta, hogy magyar vagyok, akkor szerette volna bizonyítani magyar nyelvismeretét, ami egy "bassza meg a kurva isten" keretében sikerült is, én pedig egy "picsku máterí"-val válaszoltam. La Spezia előtt tett ki egy benzinkúton, ahol újabb 15 perc kérdezősködés után két olasz férfi -akikkel leginkább kézjelekkel beszélgettem közös nyelv híján- vitt el nagyjából 40km-re Pisától és raktak ki egy rettenetes helyen. A stoppos hely milyensége márpedig nagyon fontos. Jó stoppos helynek az számít ahol,

1. Lassan haladnak az autók
2. Van helyük biztonságosan, a forgalmat nem feltartva félrehúzódni és megállni
3. Messziről jól látják a stoppost.

Na ez a hely nem ilyen volt. Semmi helye nem volt megállni az autóknak, gyors is volt a forgalom és kanyarodott is az út, ezért rendesen látható sem voltam, mégis 2 perc után felvett egy család, akik a pisai reptérre tartottak. Az anyuka kifejezte mérhetetlen aggódását, elköszönéskor rákérdezett, hogy van-e szükségem ételre, pénzre vagy bármire, de visszautasítottam. A reptértől begyalogoltam a belvárosba, hogy megnézzem a ferde tornyot. Még világosban sikerült odaérnem, a katedrális lépcsőjén üldögéltem és az ebédemül és vacsorámul szolgáló kenyeret ettem naranccsal. A vacsorához műsor is járt, egy brazil nő ordítozott a rendőrökkel, majd mikor a rendőrök nem figyeltek, a nő bemászott a ferde torony melletti füves rész korlátján, letolta a nadrágját, leguggolt és egy ajándék csomagot hagyott az olasz hatóságoknak. Szép lassan rám sötétedett a városban, útnak indultam, hogy szálláshelyet keressek éjszakára. Arrafelé indultam el, amerre másnap stoppolni akartam, végül egy híd alatt vertem tábort. Sokan riogattak azzal életem során, hogy a híd alatt végzem, nem ért váratlanul ez a helyzet, már sokat készültem rá. Ugyan a híd forgalmas volt és zajos, de az éjszaka mégis sikerült egy bizonyos zajnak felkelteni. "Mi ez? Helikopter? Baszki ez itt akar landolni!" A híd mellett fák voltak, a fák másik oldalán pedig puszta, ahová a helikopter leszállt, tőlem kb 200 méterre. Jobban belegondolva hallottam többször is, hogy valaki mintha sípolgatna, de nem tudtam mire vélni. Biztos valami katonai kiképzés vagy valami ilyesmi -gondoltam. Éppen sikerült visszaaludni, mikor landolt még egy helikopter... Kellemesen felkavarta a levegőt, port és a vizet körülöttem, mondhatni, ébresztettek már szebben is. Ha egy 200m-es távolságban történő helikopter landolás nem veri ki az álmot valaki szeméből, akkor kettő már biztosan. Nekem a fáradtság miatt azért így is sikerült pár órát aludni, végül pedig átvészeltem az éjszakát anélkül, hogy besoroztak volna, így ismét pakolás következett, majd stoppolás Firenzébe.

Szállásom a híd alatt

Egy vacak helyen próbálkoztam, 20 perc után egy csak olaszul beszélő nő vett fel és az alábbi beszélgetés hangzott el nemzetközi nyelven:

 -"érthetetlen olasz szöveg helye"

-Firenze

-airport?

-Firenze airport?

-Igen

-Te Firenze airport?

-igen

-tökéletes

Beültem a kocsiba, majd egy perc után azon gondolkoztam, hogy szerintem Firenzében nincs is reptér. A következő pillanatban pedig felhajtott a felhajtón a pisai reptér felé... Kirakott a pisai reptérnél és kedvesen felajánlotta, hogy bevisz a vasútállomásra is, ha szeretném. "Na az még hiányozna nekem, hogy két órát gyalogolhassak vissza ugyanoda mint ahonnan reggel elindultam." Így megköszöntem kedvességét és belekezdtem reménytelen stoppolásomba a reptéren. Tudtam, hogy onnan már egy fuvarral egyenes úton nem fogok Firenzébe jutni, ami a másik helyen még lehetséges lett volna, ezért konkrétan bármilyen fuvart elfogadtam volna, csak valahova mozdítsanak el arról a reménytelen helyről. 20 perc után egy mauritiusi srác vett fel és vitt el Luccába. Soha nem vett még fel stoppost előttem, de nagyon boldog volt, hogy teljesíthette napi jó cselekedetét. Ott egy felhajtón folytattam, egy nő megállt, majd mikor a kocsihoz sétáltam és rám nézett azt mondta, hogy "No, No". Nem hibáztatom. 5 hónap után biztos rettenetesen néztem ki. Végül egy férfi szánt meg és vitt el egyenesen Firenzébe.

Firenzei szállásom

Miután minden érdemleges látványosságot megnéztem Firenzében, megint szembe kellett néznem a stoppolás legnehezebb részével, alvóhelyet kellett találnom. A választásom végül egy rét szélére esett, ahol pár bokor tövében terítettem le a ponyvámat és a hálózsákomat. Nem tűnt hidegnek az éjszaka, ezért úgy gondoltam elég nekem pulóverben aludni, kényelmesebb kabát nélkül. Éjszaka viszont éreztem, hogy alulról áthűlik a hátam. Reggel ennek megfelelően enyhe torokfájással ébredtem. Épp ideje volt... A stoppos élet viszont betegen sem áll meg, pörögni kellett, aznap Rómába akartam érni. Gyalogolni kezdtem egy benzinkút felé az autópályára. Kb egy óra gyaloglás állt előttem, dombokon keresztül. Mikor felértem az egyik domb tetejére, akkor kezdtem el érezni, hogy valami nem stimmel. Kezdtem rosszul lenni. Úgy éreztem mintha lázasodnék. "Áh, biztos csak melegem van, ledobok pár réteget." Nem segített. Mire a benzinkúthoz értem, már szédültem és úgy éreztem, hogy az ájulás sem áll olyan messze tőlem. Ha jobban belegondolok, csapágyasra járattam a testemet az azt megelőző időkben. Napi több 100km stoppolások 20km séták szinte minden nap a 10 kilós hátizsákkal, kb egy hete nem ettem normális főtt ételt és már egy jó ideje odakint aludtam. A benzinkúton vettem egy csokit, mert úgy éreztem, hogy szükségem van energiára. Kb egy szelet csoki ment le, utána hányingerem lett. Bementem a wc-re, hogy kicsit összekaparjam magam. Rettenetesen néztem ki. Aznap éreztem magam először igazán fáradtnak és ez meg is látszott rajtam. Kimerült voltam, éhes, nagyon fájt a bal bokám és a hátam is. Szép lassan összekapartam magam és kérdezősködni kezdtem a benzinkúton. Bár minden út Rómába vezet, mégse jár arra soha senki. Valószínűleg a megjelenésem sem segített abban, hogy bizalmat árasszak a sofőrök felé. Fél óra után két nagyon kedves lány szánt meg, és Arezzo mellett raktak ki egy benzinkúton. Kaptam tőlük egy almát, amit kiszállás után be is nyomtam. Hihetetlenül jól esett. Egy kicsit több erőm is lett utána, de még mindig nagyon gyenge voltam és a fejem is ekkorra már piszkosul hasogatott. 20 perc után egy Nápolyba tartó család rakott ki Rómától 60km-re Északra. Ott se ment olyan könnyen az olaszokkal, fél óra is eltelt, mire egy férfi felajánlotta, hogy bevisz Rómába. Az előző hónapokban szétfagytam, a fél karomat adtam volna egy kis napsütésért, de aznap lázasan a nap és a meleg úgy kínzott, mint a novemberi finnországi hideg. Az autókban imádkoztam, hogy ne hányjak be az ülésre, mert azzal nem keltenék valami jó benyomást a stopposokról, márpedig minden stopposnak figyelni kell rá, hogy a közös út után minden sofőr pozitív élménnyel távozzon, hogy legközelebb is vegyenek fel stopposokat. Különösen fontos ez, ha egy sofőr először vesz fel stoppost. Bármennyire is fáradtak, gyengék vagy lázasak vagyunk, muszáj beszélgetni a sofőrökkel, mert valamit adnunk kell a fuvarért cserébe, az egyetlen dolog amit pedig adni tudunk, az a társaságunk és egy jó beszélgetés. Hát aznap nekem ez nem ment. Próbáltam beszélgetni, de úgy éreztem, hogy minden kimondott szóval csak elszáll belőlem az a maradék erő is ami bennem van. Utolsó sofőröm kifejezetten lelkesedett az utazásom iránt, mindent tudni akart, de én csak reménykedtem, hogy a számon csak szavak jönnek ki és nem más. Megérkeztem Rómába és azt a döntést hoztam, hogy befizetem magam egy hostelba, mert ilyen állapotban én nem akartam szabad ég alatt aludni a 3 fokban. Becsülettel megszenvedtem mire találtam egy hostelt ahol még volt szabad ágy. Egy óra gyaloglás árán végre ledobhattam a hátizsákomat és megpróbáltam magam összeszedni. Szerencsémre a hostelban lehetett vacsorát venni, vállalható áron. 6 eurót kóstált a vacsora, azt pedig a hostel tulaja egy idős olasz bácsi főzte. Normális esetben nem költöttem ennyit két egész napi étkezésemre sem, de minél hamarabb rendbe akartam jönni és úgy éreztem a normális főtt vacsora sokat javítana rajtam. A tulaj elénk rakott egy lábas brokkolis tésztát, majd azt mondta,  hogy szedjünk amennyi jólesik. Hát én nem szégyenlősködtem, neki is estem az ételnek, borzasztóan éhes voltam. A vacsora után hulla fáradtan, meggyötörve zuhantam be az ágyba. Reggel sokkal jobb volt a közérzetem, a megfázás ugyan megmaradt, de a láz és a fejfájás elmúlt. Így hát nyakamba vettem a fővárost+Vatikánt és egy fél napon át, hátizsák nélkül sétáltam. Más embereket valószínűleg megviselne egy fél napi séta, nekem hátizsák nélkül ez olyan volt, mintha repülnék. Nem nyomta plusz teher a fájós bal bokámat és nem fájdult meg egy óra után a hátam. Este ismét izgatottan vártam, hogy mit tesz elénk a tulaj, rajtam kívül egy spanyol csaj, Noelia fizetett még be vacsorára a hostelban. Noelia Szicíliában, Cataniában lakik, de élt pár évet Budapesten. Elbeszélgettünk amíg vártuk a vacsoránkat, ami végül valamilyen zöldséges, paradicsomos rizs volt. Kétszer szedtem, majd szemezni kezdtem a maradékkal, ami még a lábas alján volt és bíztam benne, hogy Noelia nem fogja kérni. Végül rákérdeztem, nem kellett neki, így még azt is megettem, majd kijelentette, hogy ő nem tudja megenni azt sem amit kiszedett magának.

-Akkor azt már nem eszed meg?

-nem bírom

-akkor én megehetem?

-ha nem zavar, hogy beleettem

-túlélem

Rég volt, hogy ennyire jóllakjak, ez a két napi meleg étel már nagyon szükséges volt a testemnek. Noelia megkért, hogy cseréljünk számot, hogy ha Cataniában járok, akkor mindenképpen szóljak neki. Mikor mondjuk ott voltam, akkor vissza se írt, de Rómában a szándékot nagyon értékeltem.

Rómába menet, megtörve

Rómából Nápoly felé terveztem venni az irányt. A reggelem egy blicceléssel indult a római villamoson, majd egy óra séta Róma feltehetőleg legszegényebb városrészén. Na ide aztán nem sok turista jön -gondoltam magamban. A gyaloglás végén egy benzinkúthoz értem az autópálya mellett. Átmásztam a kerítésen, majd a második férfi akit megkérdeztem, egyenesen Nápoly mellett tett ki egy benzinkúton, ahol az első megkérdezett férfi fel is vett. Jól esett, hogy végre szerencsém volt a stoppolással Olaszországban. Utolsó sofőröm figyelmeztetett rá, hogy Nápolyban nagyon sok a tolvaj, ne nagyon rakjam le a hátizsákomat, mert simán felkapják és elszaladnak vele. Nevetve mondtam neki, hogy 5 hónapja cipelem azt a hátizsákot, ha azt valaki csak úgy felkapja és tud vele futni, az meg is érdemli, hogy elvigye, mert én 5 hónapnyi cipelés után se futnék vele egy métert se. Megérkeztem Nápolyba, ahol szerencsémre sem az utcán nem kellett aludni, sem fizetni nem kellett a szállásért, mert couchsurfingen találtam egy szállásadót, aki befogadott engem két éjszakára. A couchsurfing egy alkalmazás, amit hasonszőrű stopposok és hátizsákosok találtak ki, mint amilyen én is vagyok. A stoppos és hátizsákos közösség nagyon összetartó, mindenki igyekszik segíteni a másikat, az alkalmazás pedig azt a célt szolgálja, hogy kölcsönösen segíthessék egymást az emberek. Mindenkinek van egy profilja, ha valakinek valahol pedig szállásra van szüksége, akkor a keresőbe beírja az adott város nevét, ahol megszállni szeretne, majd az ott élő felhasználók profilját feldobja a rendszer és üzenetben meg lehet kérni őket, hogy szállásolják el szegény nyomorult hajléktalan vándort. Így lehet ingyen szállásokat szerezni, de az fontos, hogy ez nem arról szól, hogy valaki odaadja a lakása kulcsát tök ingyen, aztán se szó se beszéd elköszönünk. Mint a stoppolás esetében, itt is fontos, hogy a másik fél is kapjon valamit. A társaságunkat, jó beszélgetést és együtt töltött időt. Kezdetben csak ilyen hajléktalanok használták ezt az appot, mint én, de ma már nagyon sok az olyan felhasználó, akik "hagyományos" módon utaznak és csak ingyen szállást keresnek és nem a társasági oldalát élik meg a couchsurfingnek. A legtöbb szállásadóm ezekre az utazókra panaszkodott, mert elvárják, hogy a náluk megszállt személyek töltsenek velük időt és ne csak kihasználják a jó szándékukat. Utazásom során találkoztam olyan emberekkel, akiknek a világot jelenti a couchsurfing. Volt például pár idősebb szállásadóm, akik vagy elváltak vagy a párjuk meghalt és borzasztóan magányosak voltak, de mióta beregisztráltak a CS-re, azóta mindig van valaki a lakásban, mindig van társaságuk és már nem érzik magukat egyedül. Amíg vártam, hogy Fabio hazaérjen a munkából, addig úgy éreztem, eljött az ideje, hogy kipróbáljam az igazi olasz pizzát. Nem rajongok a pizzáért, odahaza leginkább csak akkor eszek, ha valaki megkínál, de úgy éreztem méltatlan lenne úgy elhagyni Olaszországot, hogy nem próbáltam ki, meg amúgy is azt mondják, hogy Nápolyban van Olaszország legfinomabb pizzája. Az árak hihetetlenek voltak, konkrétan olcsóbb mint otthon és ki kell mondani, hogy messze ez volt a legjobb pizza amit életemben ettem. Másnap szétnéztem Nápolyban, majd este Fabio meghívott egy étterembe, ahol tovább mélyítettem élményeimet az olasz konyhával. Magamtól nem sűrűn vettem főtt ételt az utazásom során, normális ételt leginkább csak akkor ettem, amikor valaki főzött rám, vagy meghívott. Fabiotól  megtudtam a nápolyi pizza titkát is. Azt mondta, hogy Nápolyban minden étteremben fatüzelésű kemencében sütik a pizzát, amelyik étterem nem így tesz, az rövid úton csődbe megy, valamint a paradicsom és a zöldségek mind Nápoly környékén teremnek, ahol a korábbi Vezúv kitörések miatt más a termőföldek összetétele, így a zöldségek is ízesebbek. A mozzarellát pedig főleg Salerno környékén készítik és vásárolják az éttermek, így nem nagyüzemi mozzarellákat raknak a pizzákra. Abban egyetértenek az olaszok, hogy Olaszországban is lehet rossz pizzát enni, de Nápolyban sehol. Szállásadóm felajánlotta, hogy alhatok nála még egy éjszakát, ha nem akarok kint aludni azután, hogy másnap meglátogattam Pompeit. Az időjárás előrejelzés elég rossz időt mutatott így elfogadtam. Fabio Nápolyban turisztikát tanít az egyetemen, a lakásában egy kihúzhatós kanapén aludtam az irgalmatlanul dagadt macskájával. Másnap hát elindultam Pompei felé. Jó sok gyaloglás és egy kerítés átmászás árán egy fizetőkapunál találtam magam. Egy borzalmasan vezető férfi vett fel és kirakott a lehajtó előtt a leállósávban. Önmagában is elég nehéz Olaszországban stoppolni, de az olasz autópálya fizetőrendszere tovább nehezíti. Nem online és matricás rendszerben fizetnek az emberek az autópálya használatért, mint nálunk, hanem fizetőkapuk vannak. Minden felhajtónál és időnként az autópályán is, ezért a sofőrök nem tudnak a stoppossal lehajtani a sztrádáról, majd vissza, mert akkor külön fizetni kell, éppen ezért rendszeresen a lehajtó előtt, a leállósávban álltak meg nekem, hogy kitegyenek, ahol gyalogolni pedig csak úgy hátizsákkal, ok nélkül illegális, meg amúgy veszélyes is. Éppen ezért kiszállás után gyorsan átugrottam a szalagkorlátot, majd besétáltam Pompeibe. Pompei valami egészen elképesztő, egy nap konkrétan kevés ahhoz, hogy az ember végignézze, én is igazából majdnem futva közlekedtem a romok között, hogy mindent meg tudjak nézni és még időm is maradjon visszastoppolni Nápolyba. Miután végeztem, egy órát kellett stoppolnom, hogy végre felvegyenek és visszavigyenek Nápolyba.

Anyukám minden este ezt a mondatot várta

Naplemente és Vezúv

Pompei abszolút rajta van a top10-es listán az utam során!

Nápoly után a következő célom Reggio Calabria volt, hogy aztán áthajózzak Szicíliába. Hosszú út volt, majdnem 500km állt előttem, meg azt már kitapasztaltam, hogy Olaszországban stoppolni nem egyszerű, ezért úgy számoltam, hogy kényelmesen két nap alatt akarok elérni Reggioba. Nem keltem korán, két napra felosztva a táv nem tűnt soknak. Másfél óra séta, kerítés átmászás, majd a tegnapról már ismert fizetőkapunál stoppolás következett. Elég vacakul ment, egy órát kellett várnom, mire egy nő végre megállt nekem és végül Salerno után tett ki egy benzinkúton. Egy óra kérdezősködés után egy házaspár a kislányával felvett és Reggiotól 60km-re raktak ki egy másik benzinkúton. Ekkor már tudtam, hogy még aznap meg fogok érkezni Reggioba, amit nem bántam, mert útközben elég magasan fekvő területen mentünk át a hegyek között, ahol helyenként havat is lehetett látni, nem szívesen aludtam volna ott a szabadban. Kérdezgettem a sofőröket, 15 perc után egy bácsi először elhajtott, bunkó módon végig se hallgatta a mondandómat, de pár perccel később a felesége integetett nekem, hogy menjek. Nem beszéltek angolul, de megegyeztünk, hogy elvisznek Reggioba. Útközben kiderült, hogy Szicíliába, Cataniaba mennek, ami nekem még jobb volt. Semmi tervem nem volt Reggioval, másnap amúgy is átkompoztam volna Messinaba, így legalább megspóroltam a kompjegyet. Konkrétan három napra tervezett utazást tudtam le egy nap alatt, ami eléggé boldoggá tett. Az utazás elején nagyon gyengén ment a stoppolás. Rövid 2-300km-es távokat is jól stoppolható országokban nagyon nehezen tudtam csak teljesíteni, sok fuvarral és kerülőkkel. Eltartott egy pár hónapba mire rájöttem, hogy hogy lehet céltudatosan és hatékonyan stoppolni, mire Olaszországba értem, már rutinos stopposnak tartottam magam, a probléma egész egyszerűen az olasz stoppos kultúrával van. Valahogy ők úgy szocializálódtak, hogy stopposokat nem szokás felvenni. Ez minden országban eltérő, vannak országok amik zseniálisan stoppolhatóak, az én kedvenceim Franciaország és Németország, de a a legtöbb stoppos Lengyelországot tartja a legjobbnak. A lengyel sofőrök nekem azt mondták, hogy a segítőkészségük abból fakad, hogy az ország lakosságának jelentős része vallásos és ezért van bennük a segítő szándék. Vannak országok, ahol azért van nagy kultúrája a stoppolásnak, mert annyira rossz a tömegközlekedés, hogy az emberek gyakran kényszerülnek stoppolásra. Ilyen ország például Románia és Albánia is. A probléma ezzel az, hogy a helyiek gyakran kifizetik a buszjegy árát a sofőrnek, aki felveszi őket, ezért beszálláskor érdemes tisztázni a sofőrökkel, hogy nem tervezünk fizetni a fuvarért. Egy másik véglet pedig Hollandia, ahova Amszterdam friss levegője miatt annyi stoppos jár, hogy hivatalos stoppos helyek is vannak kialakítva bizonyos utak mellett. Vidáman autóztunk Szicília felé, miközben a Mamma az olasz Dankó rádióból szóló zenére énekelte rettenetes ritmusérzékkel, hogy "Signoreeee, Signoreeee".  A kompon nagyon aranyosak voltak és vettek nekem két darab arancinit és egy vizet. Az arancini egy tipikusan szicíliai étel, ami tulajdonképpen egy rántott rizsgolyó, a közepén valamilyen töltelékkel, de általában darált húsos paradicsomos raguval töltik meg. Komppal átutaztunk Szicíliába, az autóban még a Mamma megkínált a házi limoncellójával, ami erősebb volt, mint számítottam, kicsit fejbe is vágott. Szicíliában az első utam a burger kingbe vezetett, ahol töltöttem a telefonomat, majd elindultam fekhelyet keresni. Amikor a szabadban aludtam, mindig az volt a legfontosabb szempont, hogy a táborhelyem rejtve legyen az emberek elől. Olaszország előtt aludtam már barlangban, körforgalomban, erdőkben, építési törmelék és homokdűnék között és igazából arra jöttem rá, hogy minél abszurdabb egy hely, annál kisebb a valószínűsége, hogy ott valaki megtaláljon. Messinában tartottam az időjárástól, kicsit esőre állt, ezért a térképen kinéztem egy autópálya felhajtót és bíztam benne, hogy a felhajtó alatt fogok tudni aludni. Ahogy odaértem, kiderült, hogy a felhajtó sokkal magasabb, mint azt gondoltam, így valószínűleg alatta sem lesz vízhatlan, de legnagyobb meglepetésemre a felhajtó mindkét végén le volt zárva szalagkorláttal, vagyis autók, csak akkor közlekedhetnének rajta, ha át tudnák ugratni a szalagkorlátot. Gyalogosan meg minek menne valaki egy felhajtóra, tehát itt jött a fantasztikus ötlet, átugrottam a szalagkorlátot és tábort vertem az úton. Tökéletes hely volt, (leszámítva, hogy nem volt fedél a fejem fölött) több méter magasan voltam a város fölött, pazar kilátással, biztonságos és rejtett volt. Az eső szerencsére elkerült, de a félelmem nem volt alaptalan, mert mint megtudtam később, az érkezésem előtti napon akkora vihar tombolt Messinában, aminek halálos áldozata is lett és komoly károkat okozott, ezt mondjuk nem igazán lehetett észrevenni, mert Dél-Olaszországban minden romos, rendezetlen és tele van szeméttel. Az éjszakám nem volt könnyű. A széltől nem igazán védett semmi, egyre inkább összehúztam a hálózsákomat, de a szél folyamatosan befújt és a testem által megtermelt minimális hőt állandóan kifújta mellőlem a szél, így eléggé fáztam, pedig kabátban és két nadrágban aludtam.

Mögöttem a csizma

Előttem a labda

Ébredés az úton

Egy szeles éjszaka után

Kilátás a fekhelyemről

A kellemetlen éjszaka után Messinából következő utam Cefalúba vezetett. Reggel 30 percnyi stoppolás után egy felhajtónál, egy férfi vitt el a legközelebbi benzinkútig. Ott 15 perc után egy férfi az anyukájával szánt meg, ők is egy benzinkúttal nyugatabbra vittek, ahol két olasz csávó és egy román nő lettek a megmentőim. A cefalúi lehajtó előtt tettek ki a leállósávban. Onnan némi gyaloglás, majd még egy rövid fuvar és megérkeztem Cefalúba. Kicsit csalódás volt maga a település. Valamiért nagyon felkapott a hely, őszintén szólva nem jöttem rá, hogy miért, az tény, hogy a wikipédia szerint már Kr. e. 396-os feljegyzésekben is megtalálható a város, a történelme pedig nagyon érdekesnek tűnik, de isten igazából nem sok mindent lehet ott csinálni. Túl sok látnivaló nincsen, de így is eltöltöttem ott két éjszakát, csak úgy relaxációs jelleggel. A szirt tetején szerettem volna megnézni a régi vár romjait, de az út le volt zárva és egy tábla lógott kifeszítve, hogy "a rossz időjárás miatt zárva". Én aki egy hónappal azelőtt még Írországban és Skóciában dagasztottam a sarat minden nap a szakadó esőben, nem igazán értettem, hogy a 13 fokban mi a rossz idő, de hát nem volt mit tenni. Az első este szálláshelyet kerestem, amikor belebotlottam egy romos, régi szélmalomszerű épületbe. Ideálisnak tűnt elsőre, a bejárathoz viszont nem tudtam odamenni, mert benőtték a kaktuszok. Az ablakon másztam hát be, ami elég szűk volt. Bent elég sok szemét volt, mint Olaszországban mindenhol, de ami ennél is jobban zavart, hogy csontok is hevertek szanaszét a földön. Szicíliában nincsenek vadállatok, nem gondoltam, hogy valami állat járna be oda, szimplán csak nem értettem, hogy hogy kerülnek oda. Felismertem egy lapockát, ami nagyobb volt mint egy macska lapockája. Nem gondoltam, hogy bármi történt volna velem, ha ott aludtam volna, de jobbnak láttam máshol kihúzni az éjszakát. Miközben másztam kifelé az ablakon, a hátammal hozzáértem az ablak tetejéhez, aminek következtében több kődarab is leszakadt és rám omlott, aminek köszönhetően a fekete kabátom csupa por lett. Egyszín reteknek éreztem magam, egyre hajléktalanabbá váltam az utóbbi időben megjelenésben, tisztaságban és szagban is. Elindultam felfelé a Cefalú nevezetességeként szolgáló szikla teteje felé. A fák között megpillantottam egy apró sufniszerű épületet. Lapos volt a teteje, így azzal az ötlettel álltam elő, hogy a sufni tetején töltöm a következő két éjszakát. Az első zavartalanul telt. A másnapot henyéléssel töltöttem a tengerparton, majd este ismét elindultam a sufni felé. Egy betontömbön ültem le, nem messze a sufnitól, hogy megfőzzem a vacsorámat. Már rotyogott a víz a tésztám alatt, mikor hirtelen ugatni kezdett mellettem két kutya. Agresszív ugatással és nem túl barátságos morgással jelezték, hogy igényt tartanának a vacsorámra (vagy a lábszáramra). Tudtam, hogy elfutni nem tudok előlük. Gyorsabbak is, a cuccaim meg szétpakolva hevernek. Eldöntöttem, ha az agresszívabb, szürke megindul felém, ráborítom a forró vizet, aztán meglátom, hogy a másik kutya hogy reagál, de ha kell felkapom a bicskámat és megnézzük, hogy kinek élesebb a foga. Mozdulatlanul ültem. Nem adtam ki egy hangot sem. Meg sem mozdultam. A szemükbe se néztem, csak a szemem sarkából figyeltem őket, miközben magamban egyre csak azt hajtogattam  hogy "húzzatok el innen! Én nem akarlak bántani titeket, ti se bántsatok engem". A higgadtságom végül kifizetődött. Óráknak tűnő percek után végül négylábú barátaim megunták az egyoldalú beszélgetést és továbbálltak, én pedig azt gondoltam, hogy túl vagyok a napi adrenalin adagon. Tévedtem. Elfogyasztottam a mustáros, borsós tésztámat, majd felköltöztem a sufnim tetejére. Azért tűnt ez ideális helynek, mert ugyan az ösvény mellett volt a sufni, de azt gondoltam, ha lentről jön valaki, az nem tudott engem észrevenni. Az elméletem hibátlan volt, azzal viszont nem számoltam, hogy én sem veszem észre, ha jön valaki. Már sötét volt, de még éppen nem aludtam. Feküdtem a hálózsákomban, a csillagokat néztem és gondolkoztam, amikor valamilyen zajt hallottam. Közelinek tűnt, ezért már muszáj voltam kinézni. A lábamtól nagyjából egy méterre mozgott valami. Nem láttam jól a sötétben. Azt hittem valamilyen állat. El akartam ijeszteni. Erőteljesen odaszóltam. Nem állat volt. Hirtelen kirajzolódott egy férfi arca, és a karja a lábam mellett. A szituáció az volt, hogy a tervem tökéletesen működött, felfelé sétálva a férfi nem vett észre, be akart menni a sufniba, viszont a kulcsot egy tégla alatt tartotta, a lábam mellett. Felnyúlt a tetőre és a téglát tapogatta és akkor kaptam fel én a fejem. A váratlan hangra felnézett, a szemembe nézett és úgy megijedt hogy elkiáltotta magát. Tekintettel rá, hogy az olaszok nem beszélnek idegen nyelveket, így életem addigi legfurcsább beszélgetése vette kezdetét. Először néztünk egymásra, mint Noé meg a harmadik teve, aztán valamit magyarázni kezdett, mondogatta, hogy "animal, animal" és olyan mozdulatokat tett, mint aki vágna valamit, majd bement a sufniba, egy pár perc múlva kijött, felkönyökölt az épület tetejére, de akkor a kezében megcsillant egy kés pengéje. Ösztönből nyúltam be a hátizsákom mellé bekészített bicskámért... A combom mellett tartottam a kést, úgy hogy ő ne lássa és vártam, hogy mi lesz a következő lépése, de a férfi azonban nem mászott tovább, csak megint magyarázni kezdett, hogy valamit az állatoknak vág ott fel, vagy állatokat vág ott le, nem tudom, mindenesetre a végén nagylelkűen felajánlotta, hogy maradhatok ott éjszakára, de ahogy eltűnt az éjszakában, összepakoltam a cuccaimat és pár száz méterrel elköltöztem kaktuszok közé elbújva. Nem vágytam rá, hogy esetleg később visszajöjjön meglátogatni.

Cefalú a távolbólA beomlott ablak

Fő a vacsorám

A sufnim

Reggel útnak indultam Palermo felé. Cefalúban kezdtem a stoppolást és egy férfi vitt el a felhajtóig. Ott egy óra kínlódás következett, majd megálltak a rendőrök (természetesen szabálytalanul parkoltak) majd jött még egy rendőrautó és beszélgetni kezdtek, tőlem nem messze, a felhajtó tövében. Mivel ismét egy "No autostop" tábla alatt stoppoltam, így jobbnak láttam felfüggeszteni a tevékenységemet. (Olaszországban amúgy minden felhajtónál ki van rakva, hogy No autostop). Így következett az, hogy a mellékutakon próbáltam meg eljutni Palermóba. Szerencsémre hamar megállt egy csávó, aki felvitt az autópályára egy benzinkútra, ahonnan 20 perc kérdezősködés után egy házaspár vitt el Palermóba. Palermóban egy hostelban szálltam meg, úgy voltam vele, hogy a következő két hétben úgyse fogok ágyban aludni, akkor legalább Palermo legcsóróbb hostelébe befizetem magam, hogy csótányok között aludhassak. A hostelban megismerkedtem egy mexikói sráccal, akinek volt egy Zsófi nevű barátnője, ezért élt egy időben Magyarországon. Azt mondta a legjobban a túró rudi hiányzik neki az országból. Kedvelte ugyan Magyarországot, de azt mondta, hogy mindenki cigánynak nézte és emiatt rengetegszer nagyon rosszul érezte magát. Szép is ez a magyar vendégszeretet...

Egy spenótos arancini

Nem stoppolok, csak lájkolom a forgalmat

Palermóból Trapanit terveztem következő úticélomnak. Reggel iszonyat nehéz volt kikelni az ágyból, (visszahúztak a csótányok) sokáig csak feküdtem és nehezen vettem rá magam, hogy felkeljek, összepakoljak és kilépjek a csöves életmódba. Másfél óra gyaloglás és egy rövid stoppolás után egy férfi vitt el egy darabon, Cinisiig, majd megint meggyűlt a bajom a rendőrökkel, mert pont annál a körforgalomnál igazoltattak, ahol én stoppolni akartam. Fél óra után viszont eltűntek és megkezdhettem a hüvelykujjam mutogatását. Egy apa-lánya páros vett fel, alig volt hely a kocsiban a lábaimnak, pedig a 170 centimmel ez nem szokott probléma lenni. Terrasiniben raktak ki, onnan fél óra múlva egy férfi vitt tovább Balestratéig. Onnan ismét fél óra stoppolás, majd megállt egy férfi. Angolul természetesen nem beszélt. Olaszul mondtam neki, hogy Trapaniba megyek.

-Jó, jó rendben

-Te menni Trapani?

-igen, igen

-köszönöm

Azt hittem sínen vagyok és a csávó simán begurul velem Trapaniba, ehelyett, ahol kétfelé vált az autópálya, -egyik irányban nyugatra, Trapani felé, a másik irányban pedig délre- ott lehúzódott a leállósávban és magyarázta, hogy Trapani nyugatra van, ő meg délre megy. Hát, kösz öcsém ezt mondhattad volna korábban is. Autópályán stoppolni illegális, országtól függetlenül, meg amúgy hülyeség is, mert az autók túl gyorsak és nem is tudnak biztonságosan megállni. Kiszálltam ugyan a kocsiból, de tudtam, hogy ott stoppolni esélytelen, csak a rendőrök vennének fel és megajándékoznának egy szép kis büntetéssel. Átmásztam hát a szalagkorláton és próbáltam valahol helyet keresni, ahol lemászhatnék a lenti földútra. Találtam egy kevésbé magasan fekvő részt, ahol a kerítés fölött átdobtam a hátizsákomat, majd mászni kezdtem, de olyan rozoga volt a drótkerítés, hogy féltem, hogy összeroskad alattam, ezért nem másztam át, de a zsákom már a másik oldalon volt, ezért valahogy át kellett jutnom. Sikerült annyira felfeszítenem a kerítés alját, hogy átbújhassak, így sikeresen eljutottam a szicíliai semmi közepére. Egy óra séta következett, hogy végre kövesutat találjak, lélekben már készültem, hogy valahol a környéken éjszakázok, de még vizet mindenképpen szereznem kellett, mert a szomjhalál fenyegetett. Stoppolni kezdtem és egy angolul is valamilyen szinten beszélő csávó állt meg, aki történetesen pont Trapaniba ment, így sikerült teljesítenem az aznapi tervet, igaz óriási mázli kellett hozzá. Érkezésem után a lidlben vettem egy kiló banánt ebéd/vacsora címszóval, amit a parkoló padkáján ülve el is fogyasztottam, majd a mekibe mentem tölteni a telefonomat. Az éjszakámat egy térdig érő füves területen töltöttem, valahol a város külterületén, hogy aztán reggel ismét meggyűljön a bajom a cuccaimra rámászó csigákkal. Miután eltávolítottam az összes potyautast, gyalog indultam el Erice felé. Erice egy apró város, ami az Erice hegy tetején magasodik Trapani fölé. Az út felfelé egy hosszú, szerpentines út, amelynek legalján kezdtem el stoppolni. Fél órát ültem az árnyékban, mire az első autó arra jött. Éreztem, hogy ez így elég reménytelen. Megnéztem térképen, nagyjából két és fél óra séta, igaz emelkedőn, de úgy gondoltam sima ügy. Az mondjuk más kérdés, hogy víz nélkül indultam el, egy két és félórás túrára, a tűző napon, hegyre felfelé, de hát a kihívások éltetnek. 10 perc után jött egy autó, ismét megpróbálkoztam stoppolni, meg is állt, de mondta, hogy csak egy kilométert megy felfelé. Nekem az is segítség volt, így elfogadtam, meg kiszálláskor kértem tőle vizet, mert ha már se kóbor kutyák, se fura állattartó olaszok nem öltek meg az elmúlt napokban, akkor kár lett volna szomjan halni. Folytattam hát fárasztó gyaloglásomat. Útközben eljött mellettem pár autó, de egyik sem állt meg. Az elmúlt napokban szinte senkivel se tudtam igazából beszélgetni, így a szótlanság egy kicsit kezdett megviselni. Először csak egy-egy szavakat beszéltem magamban. Leginkább nyomdafestéket nem tűrő szavakat. Aztán szép lassan többszavas káromkodássá fejlődött, majd egy idő után azt vettem észre, hogy mondatokban beszélek magamban. "Nem hiszem el, hogy ezek az istenverte olaszok nem vesznek fel. Hogy élhet ennyi s*ggfej egy országban?! Mi a f*szért kell mindenhol egy órát várnom mire felvesznek és hogy az istenbe nem képesek megtanulni egy k*rva nyelvet?!". Egy idő után már kezdtem megijedni, hogy megsütött a nap és elmegy az eszem, ezért inkább hangos éneklésbe kezdtem, mert az sokkal normálisabb... Hirtelen autó zúgása törte meg a magyar énekhanggal átitatott szicíliai csöndet. Jóval alattam a szerpentineken kanyargott egy autó. Már csak fél órára voltam a csúcstól. Vacilláltam, hogy megpróbáljam-e lestoppolni vagy csak simán sétáljak-e fel a hegyre. Azt gondoltam, hogy úgyse fognak ők se felvenni. Ez Olaszország, itt otthagyják az embereket meghalni az út szélén. Volt időm ezen gondolkozni. Még sokáig tartott mire a szerpentineken elértek hozzám. Végül a stoppolás mellett döntöttem. Legnagyobb meglepetésemre az autó megállt. Idős, őszhajú férfi ült a kormány mögött, az anyósülésen pedig egy 30-40 körüli nő, aki egy virágokkal díszített sapkát viselt. Nem is feltételeztem, hogy beszélnek angolul, ezért, csak annyit mondtam, hogy "én menni Erice". Váratlanul azt a választ kaptam angolul, hogy "gyere, elviszünk". Meglepődtem, hogy valaki mondatban válaszol nekem, de még mindig nem voltam biztos a nő angoltudásában, ezért tesztelni akartam:

-a cuccomat a csomagtartóba tegyem vagy a hátsó ülésre?

-a csomagtartóba!

Ismeri azt a szót, hogy csomagtartó, ez a nő beszél angolul. Lehet, hogy francia? Ez a kalap elég franciás!

Beülve aztán kiderült, hogy nem francia, olaszok, a férfi Stefano, a hölgy pedig a lánya, Caterina. Stefano csak gyatrán beszélt angolul, de lánya kiválóan, így végre párbeszédet tudtam folytatni olyan személlyel is, aki nem csak a fejemben létezett. Elmeséltem, hogy ki fia borja vagyok, mit keresek az isten háta mögött és hogy jó érzés végre beszélgetni valakivel. Felajánlották, hogy körbevezetnek Ericében, mert ők úgyis csak a fent lévő nyaralójukhoz mennek szellőztetni meg megnézni, hogy minden rendben van-e. Bementünk a nyaralójukba, kinyitottuk az ablakokat, a fürdőszobában volt egy mérleg, amin gyorsan meg is mértem a súlyom, 67kg. Nem jó, de nem is tragikus, gondoltam. 73-mal indultam el otthonról és még mindig hátra volt egy hónap. Körbevezettek a városban, ami gyönyörű volt. Erice történelme is elképesztő, érdemes rákeresni a neten annak akit vonz a történelem. A kilátás a környező településekre, dombokra, hegyekre és a Földközi-tengerre hihetetlenül szép volt. A városban olyan régi épületeket is lehet látni, mint a Kr.e 8-7. században épült városfal, de már maguk a szimpla lakóházak is annyira eltérnek a többi olasz kisváros épületeitől, hogy az embernek olyan érzése támad, mintha egy másik országban járna. Idegenvezetőim meghívtak egy étterembe, amit először próbáltam visszautasítani, végül azonban kötélnek álltam (milyen súlyos áldozatokat kellett meghoznom az út alatt). Az étteremben szerettem volna valami nagyon szicíliait enni, megkértem Caterinát, hogy javasoljon valamit, végül egy Norma nevű ételt ajánlott, amire azt mondta, hogy na az aztán igazi szicíliai kaja. Nekem mondjuk egy szimpla paradicsomos tésztának tűnt, de hát nem akartam őket megbántani. Az ebéd mellett beszélgettünk is.

-Hol szoktál aludni?

-az utóbbi időben leginkább az utcán. Tegnap valami bozótosban aludtam.

-ma itt alszol fönt Ericében?

-nem, még visszamegyek Trapaniba.

-mi is megyünk vissza, mert amúgy ott lakunk, ha szeretnéd szívesen elviszünk

-azt nagyon megköszönném

-hova vigyünk a városban?

-valahol a mcdonalds környékén jó lesz

Na itt jött elő Caterinából az igazi olasz. Ültünk egy olasz étteremben és szicíliai ételt ettünk, felfogni nem tudta, hogy miért akarok a mekibe menni.

-miért a mekihez?

-náluk van wc, áram meg víz.

-na várj egy kicsit.

Stefano vad telefonálgatásba kezdett, aminek a végén azt az ajánlatot kaptam, hogy megszállhatok náluk egy éjszakát. Elfogadtam. Leutaztunk végül a házukhoz. Útközben elmentünk a Trapani nevezetességeként szolgáló só feldolgozó tavak mellett, amikben több száz flamingó álldogált. A házuk nagyjából 500 méterre volt a tengertől, egy nagy, sokszobás, emeletes épület. A házban ismerkedtem meg a család többi tagjával, egy igazi olasz Mammával és Nonnával. Mamma hallása már nem a régi, de nem hajlandó használni a hallókészüléket, Nonna pedig 92 éves volt, így állandóan mindenki üvöltve beszélt, hogy ráerősítsenek bennem a sztereotípiákra. A dolgozószobában leraktak nekem egy tábori ágyat és még azt is felajánlották, hogy kimossák a ruháimat. (Valószínűleg nem ajánlat volt, hanem könyörgés. Feltehetőleg bűzlöttem.) Elmentünk megnézni a naplementét és a sóföldeket. Trapani Szicília egyik legnyugatibb pontja, így a nap a Földközi-tengeren fekvő szigetek közt bújik be a vízbe, az egyik legszebb naplemente volt az utam során. Az egyik pillanatban azonban egy falka kóbor kutyába botlottunk, egy barna nagytestű pedig azonnal meg is indult felém, én pedig a korábbi tapasztalatok alapján hátrálni kezdtem, de szerencsémre ez a kutya a másik véglet volt. Hozzám dörgölődzött és a mellkasomra is felugrott. Caterina elmondta, hogy Dél-Olaszországban sok probléma van a töménytelen mennyiségű kóbor kutyával. Némelyik barátságos, de akadnak veszélyesek is. Hát igen... Este Mamma várt minket a meleg vacsorával, én pedig megkezdtem az olasz házi konyha megismerését. Rántott halat ettünk töménytelen mennyiségben, salátával, meg pizzát. Caterina folyamatosan fordított, így a családdal is tudtam beszélgetni. Megkedveltek a végére, szerették volna, ha maradok még egy napot. Elfogadtam. (Nehéz a stoppos élet. Csupa kompromisszum).

Úton Ericébe

Erice

Erice Trapaniból és a sóföldek

Egy barátságos kóbor kutya

Trapaniba már csak a naplemente miatt is megéri elmenni

Délelőtt bevittek a városba, megmutatták nekem a kikötőt, meg még egy-két helyet, de Trapani önmagában nem valami érdekes. Az egyik utcán sétálva Stefano befordult egy ruha boltba. Nem szóltak róla, de gondoltam biztos kell nekik valami, bent azonban Stefano megkérdezte, hogy mi a méretem, miközben a zoknik között turkált. Amikor odaadtam a ruháimat mosásra, akkor látták, hogy az összes zoknim sarkán akkora lyuk van, hogy igazából a lábfejem is kifér rajta. Nonna ugyan varrónő volt, de még ő is azt mondta, hogy ez menthetetlen, ezért gondolták vesznek nekem néhány pár új zoknit. Mamma már várt minket az ebéddel, ami ezúttal hal ikrás tészta volt. Délután átadtam magam a henyélésnek, csak 5 óra körül mozdultam ki és Stefanoval ismét elmentünk naplementét nézni. Caterina viszont nem jött velünk, így egy kevert angol-olasz nyelvet beszéltünk. Amikor Caterina a közelemben volt és egy-egy olasz szót többször hallottam, akkor mindig megkértem, hogy mondja el az adott szónak a jelentését, így a velük töltött napok alatt az olaszom rohamosan fejlődött. Este zöldségleves volt a vacsora és ismét felajánlották, hogy maradjak még egy napot. (Ezek az állandó nehézségek...) Így hát másnap kocsiba ültünk és elvittek engem Selinuntéba, ahol régi görög épületek romjait néztük meg, összesen nyolc ókori görög templom található azon a régészeti lelőhelyen. A visszaúton megálltunk Marsalában enni pár arancinit, majd a délutánt/estét filmezéssel töltöttük Caterinával. Este paradicsomos lazacot ettünk vacsorára. Nehéz volt elszakadni a komforttól, de nem szerettem volna a család Tartuffeje lenni, nehezemre esett kimondani, de nem maradhattam tovább, pedig szívem szerint odaköltöztem volna és még ma is a különféle ételeket zabálnám amiket Mamma elém rakna, de tovább kellett állnom. Reggel aztán egy kisebb vita alakult ki. A család nagyon megszeretett, féltettek engem, ezért felajánlották, hogy kifizetik a buszjegyemet Agrigentóig, a következő úticélomig, ezt viszont nem akartam elfogadni. Semmi szükségem nem volt a buszozásra. Ugyan Olaszországban nehéz stoppolni, de nem lehetetlen és tudtam, hogy így vagy úgy, de úgyis el fogok jutni Agrigentóig, a családtól pedig így is annyi mindent kaptam, hogy nem szerettem volna, hogy egy euróval többet is költsenek rám. Végül aztán győzött az olasz terror és kénytelen voltam elfogadni a buszozást. Kora délután elvittek engem Marsalába, hogy feltegyenek a buszra. Nagyon nehezemre esett elbúcsúzni tőlük. A buszról néztem, ahogy eltűnik a következő kanyarban Stefano és Caterina, akik már az én fogadott olasz családom. Valószínűleg azért is volt nehéz lelkileg ez a nap, mert hivatalosan ekkor indultam el haza. Ettől a naptól kezdve minden nap földrajzilag is egy kicsivel közelebb kerültem Magyarországhoz, Gyomendrődhöz és az állandó komforthoz, amihez lassan fél éve nem volt szerencsém. 

 Selinunte

Az utolsó naplementém Trapaniban, mielőtt elindultam haza

Az agrigentói bivakom

Elzötyögtem Agrigentóig, ahol éjszakára kellett bivakot találnom. 3 nap saját szobában alvás, meleg étel és fürdés után nehezemre esett egy domb oldalon leterítenem a ponyvámat, de legalább tökéletes kilátásom nyílt a város felett elhelyezkedő görög templomra. A reggeli táborbontás után a régészeti lelőhely felé vettem az irányt. Eltöltöttem pár órát a templomok völgyében, ami az unesco világörökség része, teljesen megérdemelten, majd a mekibe vezetett a következő utam, hogy feltöltsem a telefonomat. Az éjszakát ugyanazon a domboldalon töltöttem, viszont most a harmat miatt csurom víz lett mindenem reggelre. Miután elpakoltam a szétázott holmimat, stoppolni kezdtem a Scala dei turchi felé. 20 perc után egy férfi vitt el 3km-re az úti célomtól. Ez a fehér, bordázott szikla, Szicília egyik népszerű turista látványossága, bennem ugyan mély nyomokat nem hagyott, de a mellette lévő strandon kiterítettem a cuccaimat száradni, így leginkább egy hajléktalan benyomását kelthettem, miközben mellettem turisták jelentős mennyisége sétált el. Én kihasználva a kellemes 14 fokot, fürdőgatyát vettem és megfürödtem a tengerben. A még mindig elvetemült hőérzetemmel vicces látványt nyújtottam a turistáknak, körülöttem mindenki kabátban és hosszú nadrágban mászkált én meg vizesen fürdőgatyában napoztam. Ugyan a nap feltöltött D vitaminnal, de eldöntöttem, hogy nem töltök még egy éjszakát a domb oldalon. Miután megszáradtak a felszereléseim, összepakoltam és visszastoppoltam Agrigentóba. Egy olaszt-németet keverve beszélő férfi vitt vissza, meg felajánlott valami hajózást is, hogy menjek vele horgászni vagy valami hasonló, de nem értettem pontosan így nem fogadtam el. Így maradt a mekizés, a szokásos telefontöltés, majd elindultam, hogy kipróbáljak egy újfajta szálláskeresést. Dél-Olaszországban rengeteg az elhagyatott épület. Százával láttam őket már stoppolások alkalmával, így bíztam benne, hogy találok valamit magamnak éjszakára. Kinéztem egy épületet, amin látszólag félbe maradt az építkezés. Ahogy azonban arrafelé sétáltam, megláttam valami sokkal jobbat. Egy hotel állt elhagyatottan. A nagy 5 emeletes hotel kertjét már benőtte a gaz, a medencéjén pedig látszódott, hogy évek óta kong az ürességtől. Körbejártam, a kerítés egy pontján volt egy lyuk, ott átbújtam, majd a hotel oldalán lévő lépcsőhöz mentem. Felmentem a legfelső emeletre, ahol nyitott ajtót találtam. Beléptem és a folyosón a második szoba ajtaját kinyitottam. Belépve  elképedve vettem észre, hogy egy teljesen berendezett szoba várt. Szekrény, hűtő, tv, ágy, igaz matrac nem volt rajta, de gondoltam még így is kényelmesebb mint a domboldal. Látszott, hogy évek óta csak a madarak jártak abban a szobában. Az első dolgom az volt, hogy mindent ami zaj nélkül mozdítható volt, azt bepakoltam az ajtó elé, hogy senki ne tudjon bejönni. Így került az ajtó elé a hűtő, a tv, egy bidé meg székek. Leterítettem az ágyra a hálózsákomat és mély álomba zuhantam. Reggel összepakoltam, majd úgy voltam vele, ha már ott vagyok akkor szétnézek egy kicsit a hotelban. A legmeglepőbb az volt, hogy az enyémnél sokkal jobb szobákat is találtam, ami nem volt tele madárszarral és matrac is volt az ágyon. Nem értettem, hogy hogy maradhatott ez így meg. Magyarországon már az ablakkeretet is kilopták volna belőle, itt meg itt van talán 100 szoba is még simán használható állapotban.

Reggelre a harmat miatt már kb egy tócsában feküdtem

Olaszország sok szempontból próbára tett

Agrigento

Welcome to the Hotel California

A következő éjszakámat már Ragusában akartam tölteni, így stoppolni kezdtem. Először egy franciául beszélő csávó vitt el Licatanig. Ott egy óra kínlódás, majd egy olasz férfi állt meg nekem, egy zöld tuktukkal. Ezek a platós, háromkerekű járgányok mindenhol megtalálhatóak az utakon Szicíliában, már vártam, hogy végre felvegyen egy. Csak pár km-t vitt, de az is nagy segítség volt, mert egy sokkal jobb stoppos helyen rakott ki, egy benzinkúton. Ott 15 perc olaszul kérdezősködés, majd egy srác egészen Ragusáig ajánlott nekem fuvart. Megérkeztem a városba és miközben gyalogoltam a meki felé, már ki is néztem egy nekem megfelelő félkész házat éjszakára. Az állandó mekizésre azért volt szükség, mert Írországban egy nő ellopta a telefonomat, így a magammal vitt tartalék telefont voltam kénytelen használni, aminek az akkumulátora már szebb napokat is látott. Nagyon gyorsan merült és rendszeresen eljátszotta, hogy 20%-ról egy perc alatt merült 0-ra. Volt ugyan egy powerbankom, de az csak tűzoltásnak volt jó. A telefon valahogy nem volt kompatibilis vele, ezért ha arról töltöttem, akkor már 40-50%-on merült egy perc alatt nullára. Nem is használtam valami sokat, csak a térkép miatt volt nekem fontos meg hogy a couchsurfinget használjam alkalomadtán. Azon kívül leginkább csak arra használtam, hogy időnként jelezzem anyukámnak, hogy még ne adja ki a szobámat másnak, mert még életben vagyok. A korábban kinézett ház alsó szintjén rendeztem be szállásomat. Szerettem volna az emeletre menni, de ráccsal mindenhol le volt zárva, legalul, a lépcső alatt vetettem meg az ágyamat, a lépcső két oldalára pedig ágakat húztam, hogy ha valaki arra jönne, akkor se tudjon úgy odajönni hozzám, hogy ne ébredjek fel rá. Látszott, hogy leginkább csak fiatalok járnak az épületbe graffitizni, meg piálni. Bíztam benne, hogy az éjszakai 0 fok távol tartja őket ettől, de azért nem voltam teljesen nyugodt, amikor lecsuktam a szemem. Szerencsémre viszont az éjszakám zavartalanul telt és útnak indulhattam Szirakúzába, ahol couchsurfingen találtam szállásadót, így nagy volt a motiváció, hogy odaérjek és 4 nap után végre megfürödhessek. Reggel egy óra gyaloglás, majd 20 perc stoppolás a következő benzinkútig. Onnan egy fiatal sráccal és a lerobbant fiatjával vonultunk tovább Rosaliniig, onnan két perc múlva egy apa-fia párossal mentem Szirakúzáig. A szállásadóm Szirakúzától 9km-re egy kis tengerparti településen lakott, így még oda kellett stoppolnom. 20 perc stoppolás után felvett egy férfi, a fiával, akiről kiderült, hogy valójában a szállásadóm. Marco nem beszélt valami jól angolul, igazából a 11 éves fia jobban beszélt, de már volt olyan szinten az olaszom, hogy több kérdésre is inkább olaszul válaszoltam, hogy megkönnyítsem neki a beszédet. A fiával viszont nagyon érdekes beszélgetést folytattam. 5 hónap után már borzasztóan untam, hogy mindig ugyanarról kell beszélnem. Mióta vagyok úton, hol voltam eddig, melyik a kedvenc országom és ehhez hasonló kérdések. A fiát viszont egészen más dolgok érdekelték. Hol volt a legmagasabb épület, amit láttam, melyik országnak van szerintem a legszebb zászlója és ehhez hasonlók. Marco csinált nekem paradicsomos tésztát, amire én reflexből rámondtam, hogy az Norma, de ő kijavított, hogy ennek az ételnek más a neve, a Norma az teljesen más -bár igazából semmi különbség nincs, mert mind a kettő paradicsomos tészta -csak az olaszok nem szeretik az egyszerű elnevezéseket és a logikát. Az ebéd után lefürödtem, ami 4 nap után több volt, mint szükséges. Kiderült, hogy Marco is vízilabdázott és ismerte Csapó Gábort, aki kisebb legenda volt Szirakúzában és pár hónappal korábban halt meg. Este bementünk a városba, hogy vacsorázzunk egyet. Elég rendesen bekajáltam. Először aperitivonak ettünk valami zöldségekkel meg sonkával töltött tekercseket, aztán meg kihoztak nekem egy egész pizzát, ami annak ellenére, hogy olasz volt, meglepően rossz volt, de már túl voltam a válogatós korszakomon. Másnap délelőtt Marco bevitt a városba, ahol eltöltöttem pár órát. Szirakúza a legszebb szicíliai nagyváros, a világörökség része. Ebédidőben aztán ismét találkoztam Marcoval, hogy együtt ebédeljek vele és pár barátjával. A barátai viszont nem beszéltek angolul, így ők olaszul értekeztek, amiből néha elcsíptem pár olasz szót, így időnként kikövetkeztettem, hogy miről beszélnek, de leginkább csak csendben üldögéltem mellettük. Ebéd után még Marco megmutatott egy-két helyet a városban, majd visszamentünk a házába, ami közvetlen a tengerparton helyezkedett el. Neki este dolga volt, így egyedül hagyott. Egy darabig zenét hallgattam és naplót írtam, aztán beájultam.

A tuktuk (ha valaki tudja a rendes nevét, akkor nyugodtan jelezze)

Ragusai szállásom

A gyönyörű Szirakúza

Szirakúza Bazilikája szerintem Olaszország legfurcsább épülete

Reggel Marco vitt el kocsival egy benzinkútra, ahonnan Cataniába terveztem eljutni. Nagyjából fél óra kérdezősködés után egy fiatal olasz házaspár ajánlotta fel, hogy elvisznek. Jól beszéltek angolul, mert éltek pár évet Tenerifén és ők is éppen egy utazást tervezgetnek, egy lakófurgonnal. Borokkal foglalkoznak, így utazásuk leginkább a borvidékek felkutatására irányul majd, én pedig büszkén javasoltam nekik a magyar borokat. Útközben már látszott, hogy füstöl az Etna és a füst olyan szinten borította be a környéket mintha köd szállt volna a vidékre. Kiraktak engem Catania belvárosában, ahol kellett egy pár óra amíg megszoktam a konstans füstszagot, de legalább tartósodtam egy kicsit. A nap hátralevő részében várost néztem, majd ahogy elindult a nap lefelé, gyalogolni kezdtem a reptér felé. Eldöntöttem, hogy a reptéren éjszakázok, mert nem akartam a szabadban aludni. A reptér felé egy forgalmas út mellett sétáltam, amikor egy körforgalom közepén egy falka kóbor kutyát láttam meg. Lehettek vagy 10-en. Amikor észrevettek vad ugatásba kezdtek, szerencsémre az út a körforgalom mellett nagyon forgalmas volt, folyamatosan robogtak el az autók, nagy sebességgel, így a kutyák sem jöttek át azonnal az úton, én pedig futásnak eredtem. Nem követtek, de azért biztos, ami biztos elővettem a késemet, nem mintha 10 kutya ellen sokra mennék egy svájci bicskával, de a tudattól, hogy valamit tettem a túlélésem érdekében, az megnyugtatott egy kicsit. Végül épségben odaértem a reptérre. Először egy padon feküdtem el, de mivel azon kartámlák voltak, így nem volt a legkomfortosabb. Egy pár órát úgy aludtam más hajléktalanokkal, majd egy lépcső, egy korlát és egy takarítógép közé leterítettem a hálózsákomat, a táskáimat kikötöttem a fejem mellett a korláthoz és reggel sokáig aludtam. A nap ismét városnézésből és hosszas reptérre sétából állt. Miután visszaértem a reptérre, egy padon ültem, amikor a mellettem ülő idős házaspár magyarul kezdett el beszélgetni. Én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Kb egy órát beszélgettünk, mert még sok idejük volt a gépük indulásáig. Mikor a néni elment mosdóba, a férfi megkérdezte, hogy hát és ugyan az egészségem hogy szolgál az utazás megpróbáltatásai alatt. Mondtam, hogy van egy-két apróbb problémám, de semmi igazán súlyos, mire ő elmesélte nekem, hogy ő is stoppolt Lengyelországban és egy német nőtől lapostetveket kapott. Pontos leírást adott a lapostetvek elleni védekezésről, szóval, ha valakinek szüksége van arra, hogy mit tegyen ha lapostetveket kap, keressen bátran, nem szeretném magamban tartani ezt a hasznos információt.  Miután elköszöntünk, ismét elfoglaltam méltó helyemet a hajléktalanok között. Hajnali kelés következett, sietni akartam, hogy Taorminába érjek és még aznap legyen időm megnézni az ókori színházat. A reptértől nem messze azonban problémába ütköztem. Az egyik utca sarkán benézve megpillantottam ugyanazt a kutya falkát, amelyik két napja megfuttatott, viszont az volt az egyetlen út, amin a jó irányba tudtam menni, minden másik út egy órás kerülő, de nem akartam elsétálni mellettük. Nem vettek észre, ezért átmásztam a szalagkorláton és egy bozótosban mentem tovább. A tüskék elég rendesen megtépáztak, de még mindig inkább a tüskék, mint a kutyák. Összesen két és fél órát sétáltam reggel, ami a 10 kilós hátizsákkal rendesen lefárasztott. Egy körforgalomnál kezdtem stoppolni, ahonnan egy nő vett fel, miattam kitérőt tett, hogy megmutassa nekem Acci Trezzat, ami valóban megérte a kerülőt, majd pár kilométerrel később kiszálltam. Onnan egy óra várakozás, majd egy család vett fel. Az anyuka élt Budapesten, így el tudtunk beszélgetni a hazai dolgokról. Már szinte láttam magam előtt, ahogy a hazaérkezésem után benyomok egy lángost a piacon. Miután elköszöntünk egymástól hozzám vágtak 20 eurót, amit nem akartam elfogadni, de az anyuka borzasztóan féltett és úgy érezte, hogy a lelki nyugalmát egy kicsit megerősíti, ha egy pár napra fedezi a megélhetésemet. A család után egy csávó vett fel és egy borzalmasan rossz stoppos helyen rakott ki. Úgy döntöttem, hogy keresek jobb helyet, ezért másfél órát sétáltam, majd fél órát stoppoltam és egy ghánai család ajánlotta fel, hogy elvisznek Taorminába. Hihetetlenül kedvesek voltak. A férfi folyékonyan beszélt angolul és elmesélte, hogy Líbiából menekült át Olaszországba és éveket élt menekült táborban. Én, aki a migránsozás őshazájából származok, borzasztóan szégyelltem magam. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy segítenek nekem, miközben én egy olyan országban élek, ahol ok nélkül gyűlölik őket. Taormina egy nagyon felkapott hely, alapvetően egy kis település egy hegy tetején, a vonzerejét pedig az ókori színháza adja. Fárasztó napom volt, de még zárás előtt meg akartam nézni a színházat, ami valóban elképesztő, de önmagában Taormina is nagyon szép. Abszolút érthető, hogy miért vonz oda annyi turistát. A színház lelátóján ültem, naplementét néztem és naplót írtam, amikor egy dél-koreai férfi a színpadon áriázni kezdett. Elképesztően szólt a régi falak között. Miután végeztem a színházban, a sétáló utca felé vettem az irányt. Egy helyen megláttam, hogy egész olcsón adnak aznap lasagnet. Az elmúlt pár  napban úgyis csak üres bagettet ettem, gondoltam ennyit most elbír a kassza, ha már úgyis kaptam a pénzt az anyukától. Beültem a kajáldába, ahol a pincéren, a szakácson és rajtam kívül senki se volt. Elfogyasztottam a vacsorámat, közben tört olaszul beszélgettem a pincérrel. Elmeséltem neki, hogy miért vagyok böhömnagy hátizsákkal, majd meghívott egy kólára. Mivel elég utcai olaszt beszélek, így az ezt követő beszélgetést elég nehezen értettem meg. Először azt értettem, hogy felajánlaná nekem, hogy nála aludhatok aznap éjszaka. Fair ajánlatnak tűnt, elfogadtam. Megadta a telefonszámát, mondta, hogy 11-kor végez, utána menjek vissza. Éreztem, hogy valami nem kerek ebben a sztoriban. Miután elmentem üzenetben folytattuk a beszélgetést, ami megkönnyítette a dolgomat, mert minden mondatát le tudtam fordítani google fordítóban. Ekkor derült ki, hogy nem azt ajánlotta fel, hogy aludjak nála, hanem, hogy kocsival elvisz és megmutat pár helyet. Ehhez már nem sok kedvem volt mert, egyrészt hullafáradt voltam, másrészt, éjszaka, a sötétben nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mit akar nekem megmutatni. Mondtam neki, hogy bocsi haver, fáradt vagyok, inkább alszok egyet. Ekkor vált furává. Először mondta, hogy akkor csak igyunk meg valamit. Ekkor arra gondoltam, hogy na abból nagy beszélgetés lenne, tekintettel rá, hogy az olasz szókincsem kifullad 100 szóban. Végül kiderült, hogy bármit is próbál ajánlgatni, de mindezek mögött leginkább saját magát ajánlja. Ekkor elgondolkoztam. Nem azon, hogy a csávó meleg és szexpartnert próbál magának keresni, az tök oké, de milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy te egy büdös, szakadt, borzas, hajléktalan stopposnál próbálkozz be?! Ezután nem írtam többet neki, tőle még jött pár üzenet, de én akkor már a fekhelyemet rendeztem be egy parkolóházban. Esőre állt az időjárás, ezért fedett helyen akartam éjszakázni. Egy többemeletes parkolóházat néztem ki magamnak. Találtam egy rejtett kis helyet, ahol a két fal között éppen csak elfért a két vállam háton fekve, de cserébe biztonságos volt és rejtve voltam. Többen is jöttek arra még az este folyamán, de senki sem vett észre. Éjfél tájban viszont esni kezdett és beesett az eső a fekhelyemre, ezért költöznöm kellett, az autók mellé, ahol már nem voltam elrejtve. A telefonom vakuját használva kerestem valamit a hátizsákomban, amikor láttam, hogy egy rendőrautó megy el az úton a parkolóház mellett. Kevés gyanúsabb dolog van, mint zseblámpa fénnyel világító alak az éjszaka közepén egy parkolóházban, ezért a rendőr megfordult és be is jött hozzám. Valószínűleg ő sem egy fiatal hajléktalan stopposra számított, aki a leterített hálózsákja mellett gubbaszt. Elmondta, hogy ott nem aludhatok, majd kivárt egy kicsit és mondta, hogy de mivel szakad az eső, maradjak, de reggel 6-ig tűnjek el onnan. Megköszöntem kedvességét, majd továbbment.

Ott bizony füstöl az Etna

Catania

Hajléktalankodás a reptéren

Acci Trezza

Taormina

Reggelre elállt az eső, de az ég nem tisztult ki, tudtam, hogy fog még esni. Összepakoltam és Messina felé vettem az irányt. Egy órát kínlódtam a felhajtónál és már csöpögött az eső, mire felvett egy férfi. Messina belvárosáig vitt. Megvettem az utolsó szicíliai arancinimet, majd kicsit sétálgattam a városban. Az éjszakámat a már korábban megismert felhajtón töltöttem. Egy könnyű nap várt rám, csak le kellett sétálnom a kikötőbe és átkompoznom Reggioba, hogy visszatérjek a csizmába. A kikötőhöz sétálva megálltam egy kis boltban, hogy vegyek valamit enni, igazából csak kenyeret akartam venni, de pékáruk nem voltak, ezért megvettem a legolcsóbb kekszet és a bolt padkáján ülve kezdtem enni. Hirtelen kijött a boltból az egyik eladó és megkérdezte, hogy kérek-e enni. Először nemet mondtam, de erősködött, aztán azt gondoltam, hogy biztos a lejárt termékeket akarja nekem adni. Egyszer Spanyolországban egy Carlo nevű hajléktalannal hasonló módon világi lakomát csaptunk ketten a lejárt sonkákból és joghurtokból, ezért elfogadtam az eladó invitálását, viszont ahogy bementem, belépett a húspultba, fogott két bagettet és jó vastag szelet sonkákkal és sajttal pakolta meg. A szakadt cipőm valószínűleg egyszerre átok és áldás. Sokan hajléktalannak néztek miatta, de egy ideje már igazából annak is éreztem magam.

Ereszkedés Taorminából

Messina

Ott aludtam fönt

A szél megint megtépázott az éjszaka folyamán

Átkompoztam Reggioba és ott is szétnéztem kicsit, majd a reptér felé vettem az irányt. Ott akartam aludni, de ahogy odaértem, kiderült, hogy bezárják éjszakára. Semmi baj, útközben már kinéztem egy elhagyatott házat. Visszasétáltam és vártam, hogy úgy tudjak bemászni, hogy ne legyen szemtanú, de egy fiatal pár szerintem éppen akkor szakított az autójukban ülve és hosszasan veszekedtek, jelentősen csorbítva ezzel az alvásidőmet. Végül a lány elviharzott, nem tudni mi lett az eredmény, de nem irigyeltem csávókámat. Elhajtott, én pedig azzal a lendülettel másztam is át a kerítésen, aminek a teteje elég éles volt, kicsit szét is vágta a tenyeremet, de legalább ezzel bebizonyosodott, hogy más oda nem fog bemászni az éjszaka közepén, mert elég fájdalmas. A második emeletre költöztem be és reggel korán ébredtem. Hosszú útra indultam, két nap alatt akartam Bariba érni. Az első napon szerettem volna legalább Tarantóig jutni, hogy aztán másnap már csak egy rövid stoppolás maradjon Bariig. Egy felhajtón indítottam a reggelt, hogy fuvart szerezzek a két kilométerre lévő benzinkútra az autópályán. A benzinkúton kérdezősködni kezdtem. Elég reménytelen volt, mert mindenki vagy Reggio belvárosába vagy Vila San Giovanniba ment, a komphoz. Volt egy fiatal lány, aki kiszállt a kocsiból, hogy tankoljon, majd mikor ráköszöntem, visszaült és elhajtott. Ekkor azért komolyan elgondolkoztam a kinézetemen... Végül jó sok kínlódás után egy férfi vitt tovább a Vibo Valentina előtti benzinkútig. Onnan két férfi vitt tovább a Cosenza előtti benzinkútig, majd egy kamionos vitt el Tarantótól 60km-re. Onnan ismét két férfi vitt el, nagyjából 8km-re Tarantótól. A maradék távot kénytelen voltam legyalogolni, mert a stoppolás reménytelennek tűnt. Hosszú út után aztán megérkeztem Tarantóba, ami egy Stockholmba oltott Százhalombatta. A város maga szép lenne, de minden utcán az az érzésed, hogy megkéselnek. Keresztülsétáltam a városon, megálltam egy pékségben ahol megvettem a legolcsóbb pékárut amit lehetett, de kérdezett olaszul az eladó valamit amit nem értettem és akkor jött rá, hogy nem olasz vagyok. Turista nem sűrűn jár azon a vidéken ezért érdeklődött, hogy mi járatban. Elmondtam, hogy stoppos vagyok, ő pedig hozzám vágott 3 darab sonkás tekercset, majd elköszöntünk. Egy plázához akartam menni a város szélén, ahol bíztam benne, hogy fel fogom tudni tölteni a telefonomat. Útközben láttam egy elhagyatott lakókocsit, nem nehéz kitalálni, hogy milyen szerepet fog az betölteni a történet szempontjából. Miután feltöltött a telefonom vissza is mentem. Kicsit aggasztó volt, mert az ösvény a lakókocsiig többé-kevésbé ki volt taposva, vagyis más is jár oda. Már sötét volt. Benéztem a kitört ablakon. Nem láttam senkit. Az ajtó le volt lakatolva, ezért az ablakon másztam be és elkezdtem otthonosabbá varázsolni a lakomat. Találtam egy kefét, azzal letakarítottam a fekhelyemet, majd megágyaztam. Ahogy léptem egyet, a cipőm alatt roppant valami. Már korábban is néztem a földön fekvő két apró gumót, hogy mi lehet az, de addig nem jöttem rá. Két valamilyen elhullott állat ősrégi teteme volt és a csontok roppantak a lábam alatt. Elég undorító volt, de ekkor már eszem ágában se volt elköltözni.

Ez már az elbűvölő Taranto

Átaludtam az éjszakát anélkül, hogy olasz csöves támadt volna rám, így reggeli, pakolás és stoppolás volt a program. Először 20 perc után egy férfi vitt el a felhajtóról a legközelebbi benzinkútig. Ott szenvedtem, mert a benzinkúton éppen töltötték a benzint, így senki nem tudott tankolni, egy fiatal ott dolgozó srác pedig szinte sportot űzött abból, hogy hamarabb küldje el az autósokat, mint hogy én meg tudjam kérdezni tőlük, hogy magukkal visznek-e. Jó kis játék ez -gondoltam- ha miattad itt töltöm az éjszakát, akkor te ma már nem mész haza, barátom. Végül találtam egy férfit aki elvitt engem Massafrába. Az ottani benzinkúton az első ember akit megkérdeztem, pont Bariba ment és fel is ajánlotta, hogy elvisz.  Megérkeztem Bariba, ahol aznap estére befogadott engem Luca. A városban találkoztunk, már sötét volt. Először megálltunk sörért, aztán elvitt engem egy büfébe, ahol meghívott pár panzerottira. A panzerotti Bari jellegzetes étele, leginkább egy vékony tésztájú töltött lángoshoz tudnám hasonlítani. Többfélét is kért nekem, ettem paradicsomos mozarellásat, ricottásat, zöldségeset, darált húsosat és POLIPOSAT. A bőséges vacsora után elmentünk Lucához, aki közvetlen egy világítótorony mellett lakott. 6 napot töltöttem el fürdés nélkül, így a meleg zuhany sokat javított a komfort érzetemen. Luca másnap Londonba utazott a barátnőjéhez, ezért csak egy napra tudott befogadni, de én még egy éjszakát terveztem eltölteni a városban és bíztam benne, hogy a reptéren tudok aludni. Napközben várost néztem majd elsétáltam a reptérre. A legfelső emeleten egy pad elé leterítettem a hálózsákomat és hihetetlenül jót aludtam.

Polipos lángos

Bari

A kellemes éjszaka után döntést hoztam. Aznap Pescarába akartam elmenni, de nem azért mert bármit meg akartam ott nézni, csak azért, mert a következő úti célom Rimini volt és a gyenge olaszos stoppos kultúra miatt gyanítottam, hogy egy nap alatt nem tudom megtenni a Bari-Rimini távot. A terv tehát az lett, hogy maradok még egy éjszakát Bariban a reptéren, ahol kényelmesen tudok aludni, majd másnap elstoppolok Pescarába, alszok valahol, aztán a következő nap stoppolok Riminibe, ahol már találtam szállásadót. Reggel így hát bele is kezdtem másfél órás gyalogtúrámba, a kinézett benzinkúthoz. Az eső induláskor még csöpögött, de szép lassan elállt, míg végül oda nem értem a benzinkúthoz. A benzinkút mögött próbáltam alkudozni egy ott dolgozó idős olasz nővel, hogy engedjen be engem a kapun, de azt gyatra olasz tudásommal is megértettem, ahogy azt mondta, hogy "ide csak autóval jöhetsz be barátom". Na csak várja ki a végét -tettem hozzá magyarul. A legközelebbi stoppos hely ahonnan a benzinkútra lehetett volna stoppolni, legalább egy óra gyaloglásra volt és arra rájött volna még az az idő, amit várakozással töltök, hogy valaki felvegyen, ezért azt a döntést hoztam, hogy valahol átmászok a kerítésen és az autópálya mellett a füvön elsétálok a benzinkútig. Át kellett gázolnom egy bokrokkal és magas fűvel borított területen. Az esőzés miatt a fű vizes volt, így az szépen eláztatta a lábamat. A cipőm eredetileg vízálló volt, de ekkorra már akkora lyukak voltak rajta, hogy a vízhatlanságát tökéletesen elveszítette, teljesen szétázott a zoknim és benne a lábfejem. Átmásztam a kerítésen, majd sétáltam a benzinkút felé. Egy bokor utamat állta és nem akartam a leállósávban gyalogolni, ezért visszamásztam a kerítésen, ahol megint a bozótban gázolás következett, majd megint kerítés átmászás és további 200 méter egy gödörben a benzinkútig. Már csak 50 méterre voltam a benzinkúttól, amikor megláttam, hogy egy rendőrautó gurult be a benzinkútra. A benzinkút bejárata mellett álltam egy gödörben és néztem, hogy mit terveznek a rend éber őrei. Leparkoltak a bejárattal szembe, az egyikük bement a benzinkútra, a másik a kocsiban maradt. Attól tartottam, hogy ha besétálok a benzinkút bejáratán, azt fogja gondolni a rendőr, hogy a leállósávban sétáltam és meg akar majd büntetni, miközben én technikailag nem is az autópályán gyalogoltam. Úgy voltam vele, hogy biztos nem maradnak sokáig, megvárom míg elmennek. Tévedtem. Másfél órán át kávéztak és dumáltak a benzinkúton, miközben én a gödör oldalában ültem.

"De rohadtul ráértek! Ha itt ennyire rendben van minden, akkor menjetek Tarantóba, mert ott bezzeg csoda ha nem késelnek meg"

Nagyon bosszantó volt az a másfél óra, amit elveszítettem a stoppolásból a rendőrök miatt. Szerettem volna haladni, de így esélyem se volt. Végül másfél óra után az urak méltóztattak eltakarodni, én pedig előbújhattam a gödrömből, amiről időközben már azt gondoltam, hogy az éjszakámat is ott fogom tölteni. A benzinkúton a második ember akit megkérdeztem fel is ajánlotta, hogy segítenek rajtam 50km-t a következő benzinkútig. Azt hittem, hogy az eddigi nehézségekkel fizettem azért, hogy a stoppolás könnyen menjen aznap. Elhittem. A benzinkút ahol kiraktak engem nem volt egy rossz hely. Forgalmas volt, sokan megálltak tankolni és pihenni is. Másfél órán át kérdezősködtem. Vagy nem jó irányba mentek az autók, mert sokan Nápoly felé mentek, aki a jó irányba ment, az mind azt mondta, hogy nincs hely a kocsiban. Ezt a hazugságot szeretem a legjobban. Azzal nincs baj, ha valaki nem akar felvenni egy stoppost. El tudom fogadni, de mondja azt, hogy nem szeretne elvinni. Ehelyett az emberek azt szokták mondani, hogy nincs hely a kocsiban, amely hazugság pont olyan átlátszó, mint az ablaküveg... Végül találtam két férfit. Még angolul is beszélt az egyik.

-Pescaraba keresek fuvart

-Rómába megyünk, szóval el tudunk vinni Pescara felé

-Pescara felé mennek Rómába?

-igen

-biztos?

-igen

-hát jó

Kicsit furcsállottam, hogy Pescara felé mennek Rómába, úgy gondoltam, hogy Nápoly felé szerintem rövidebb az út, ezért voltam bizonytalan velük kapcsolatban, de útnak indultunk. 10km múlva érkezett a lehajtó, amin el lehet fordulni Nápoly felé. Izgultam, mert még nem voltam biztos benne, hogy az urak nem Nápoly felé fognak fordulni, ekkor viszont feltett egy kérdést a csávó:

-na az a probléma, hogy mi itt balra megyünk Nápoly felé, hol tegyünk ki téged? Megálljunk a leállósávban?

-inkább ne!

Így hát kénytelen voltam velük lefordulni a Nápoly felé tartó autópályára, amivel tudtam, hogy órákat fogok veszíteni és már abban sem voltam biztos, hogy aznap odaérek Pescaraba. Az első benzinkúton kirakattam magam, megköszöntem, hogy otthagynak meghalni a semmi közepén, majd a férfi még azt mondta:

-biztos sokan mennek erre Nápoly felől Pescarába, találni fogsz valakit.

-ja, biztos találni fogok valakit, aki Nápolyból nem egyenesen Pescarába megy, hanem levezet 200km-t délre, hogy aztán visszamenjen Nápolyba és onnan menjen Pescarába...

Tudtam, hogy ott esélytelen bármilyen értelmes fuvart találnom, már útközben láttam egy felüljárót, ahol át akartam kelni az autópályán. Először egy kilométer gyaloglás, egy kerítésen átmászás, átkelés a felüljárón, újabb kerítés átmászás, újabb kilométer séta és már a kevésbé rossz oldalán voltam az autópályának. A benzinkút viszont kihalt volt. 10 percenként jött talán egy autó, akik meg természetesen nem Pescara felé mentek, mert minek menne bárki is azon az úton arra. Egy óra kínlódás után sikerült szereznem egy házaspárt, akik visszavittek kocsival ahhoz a benzinkúthoz, amelyiken a Nápoly felé tartó sofőreim felvettek, csak az autópálya másik oldalán. A szokásos: gyaloglás, kerítés átmászás, kerítés átmászás, gyaloglás. (Fun fact: ezen a napon 7 kerítésen és 2 szalagkorláton másztam át) Hirtelen ugyanott találtam magam, mint ahonnan három órával korábban elmentem. Reménytelennek éreztem a helyzetet. Nem volt hideg, 12-13 fok lehetett, sütött a nap, de a vizes cipő és zokni folyamatosan hűtötte a lábam, így egész nap fáztam és nagyon szerettem volna már levenni a vízben tocsogó cipőmet. Zoknit cserélni fölöslegesnek éreztem, mert úgy voltam vele, hogy a cipőtől úgyis átázik, két pár vizes zokni meg teljesen felesleges, azonban pár órányi szenvedés után úgy éreztem, hogy muszáj vagyok száraz zoknit húzni, mert már borzasztóan fáztam. Nagyjából fél óráig élveztem a száraz zoknit, aztán szép lassan az is átázott és kínozta az amúgy is meggyötört lábamat. Fél óra kérdezősködés után csoda történt. Egy idős olasz pár felajánlotta, hogy elvisznek engem a San Severo előtti benzinkútig. Nem Nápoly felé, nem hátrafelé, hanem a jó irányban. Nem tudtam elég hálás lenni nekik, hogy megszabadítottak attól az elátkozott benzinkúttól. A másik benzinkút ugyan sokkal kevésbé volt forgalmas, de magam mögött tudhattam a nápolyi lehajtót, így bízhattam benne, hogy az emberek onnan már tényleg észak felé mennek. Ekkorra már besötétedett és döntés előtt álltam. Két opció volt, az egyik, hogy hagyom aznapra a stoppolást, elterülök valahol egy bokorban a benzinkút környékén, vagy megpróbálok még éjszaka fuvart szerezni, hogy másnap annyival is kevesebb távot kelljen megtenni. A stoppolás mellett döntöttem. 10 perc sem telt el. Egy olasz férfi és román barátnője, Alberto és Misera voltak a megmentőim. Megkértem őket, hogy vigyenek el a Pescara előtti benzinkútig, amire igent mondtak, mert úgyis arra mentek. Nem akartam elhinni, hogy csak összejön az aznapra eltervezett táv. A kocsiban ültünk és beszélgettünk.

-Hova is mentek pontosan?

-Veronába

-HOGY HOVA?!?!?!

-Veronába

-Rimini felé mentek?

-igen

-mehetek veletek Riminiig?

-persze

Ezt az ajánlatot már felfogni sem bírtam. Nem hogy az aznapi, de még a másnapi távot is sikerült aznap teljesíteni. Éjfél körül raktak ki engem Riminiben, a reptértől nem messze.  Iszonyat kemény napom volt, már csak szerettem volna bezuhanni a hálózsákomba, de a stoppos élet nem ilyen egyszerű. Keresnem kellett egy biztonságos helyet. A megoldást ismét egy elhagyatott hotel jelentette. Az összes ajtó és ablak be volt deszkázva, így bejutni nem tudtam, de kinéztem magamnak egy erkélyt. Átdobtam a hátizsákom az erkély korlátja fölött, én pedig felmásztam és így lett aznap éjszaka is egy fedett, biztonságos szálláshelyem. Végre lecserélhettem a vizes zoknit egy vastag szárazra és bedugtam a lábam a hálózsákomba, hogy végre átmelegedjenek a lábujjaim. Lusta voltam felfújni a matracomat, mert nagyon fáradt voltam. Nem volt különösen hideg az éjszaka, kb 4 fok volt, ezért is nem fújtam fel magam alá a matracot, mert azt gondoltam, hogy 4 fok az bőven az én és a hálózsákom tűréshatárán belül van. A hideg levegő nem is volt probléma, a beton alattam viszont borzasztóan áthűlt. Az oldalamon feküdtem, de többször is felébredtem, hogy az oldalamon fekve az alul lévő lábam fázik. Akkor felébredtem, megfordultam és aludtam addig amíg a másik lábam ismét át nem hűlt és el nem kezdett fázni, mert akkor megint felébredtem és megint cseréltem. Így ment ez reggelig.

Reggel sokáig aludtam. Volt mit kipihennem. Először kagylót gyűjtöttem az adria partján, majd bent a városban találkoztam Giovannival, a szállásadómmal, aki körbevezetett Riminiben, majd beültünk egy barátjával egy kávézóba. Ha van valami amit szeretek Olaszországban, az a kajanácizmusuk. Az, hogy szinte minden városnak vagy területnek megvan a maga különleges étele. Nápolynak a pizza, Szicíliának az arancini, amin a Kelet és Nyugat szicíliaiak veszekednek, mert Keleten az arancino, nyugaton meg arancini, Barinak a panzerotti, Rimininek pedig a piadina romagniola, ami tulajdonképpen egy tortilla, csak nem szabad tortillanak nevezni az olaszok előtt, mert akkor megsértődnek. Giovanni meghívott két piadianara, de közben a vacsora mellett már éreztem, hogy valami nem oké. Nehezen ment a járás. Először nem értettem miért. Kezdetben olyan volt, mint egy izomláz, gondolkoztam, hogy a napi 20km hátizsákos séták mellett volt-e valami megerőltető, ami miatt izomlázam lehetne, de nem jutott eszembe semmi. Később azonban rosszabbodott és egyértelműen éreztem, hogy ez nem izomláz. Valószínűleg az előző éjszakai hidegtől begyulladhatott a csípőm. Másnap reggel még rosszabbul ébredtem. Úgy mozogtam, mint egy 80 éves és fájdalmaim voltak, de én aznap San Marinoba akartam stoppolni. Giovanni bevitt Riminibe és kirakott a San Marino felé vezető út mellett egy benzinkúton. Az első ember, akit megkérdeztem, egyenesen bevitt a San Marino látványosságaként szolgáló tornyokhoz. A házaspár vásárolni ment San Marinoba, mivel ott minden adómentes így sokkal olcsóbb nekik ott vásárolni és megéri az ingázás. Megnéztem az apró ország látványosságát, sajnos az egyik torony renoválás alatt volt, így oda nem jutottam be, de a kilátás így is megérte. A visszaúton sokat kellett sétálnom mire ideális stoppos helyet találtam, ami a rossz csípőimmel nem volt könnyű. Végül egy benzinkúton az első sofőr elvitt a határig, ahol kb fél óra stoppolás után vett fel egy fiatal olasz srác. Egy szót nem beszélt angolul, de több mint egy hónap után az én olaszom már majdnem perfetto volt. Meg is kérdezte, hogy hol tanultam olaszul. Mondtam neki, hogy Bordigherától Riminiig. Rimini belvárosában tett le, ahova Giovanni jött értem.

San Marino

Giovannival megálltunk a halpiacon venni pár dolgot, mert estére bulit tervezett. Giovanni ugyanis egy csoportnak a főszervezője, aminek a lényege, hogy a Riminiben élő különböző nemzetiségű emberek haverkodjanak, közös programokat csináljanak és kapcsolatot építsenek. Röplabdázni, túrázni járnak együtt, időnként meg csak összeülnek valakinél enni vagy inni. Már több mint 120 tagja van a csoportnak. Giovanni kapott az alkalmon és gondolta, ha már magyar vendége van, akkor áthív pár embert a csoportból. Megkért, hogy főzzek valami magyarosat nekik. Azt mondta, hogy ő is főz, nem kell sokat főznöm, csak kóstolónak. Feladta a leckét, mert ugyan a főzéssel nincs bajom, magamnak bármikor összeütök valamit, de ahogy belegondoltam, a magyar kajákat nehéz elkészíteni. Nem akartam pörköltet vagy gulyást készíteni, mert túl problémás, így találtam ki azt, hogy lecsót fogok csinálni, galuskával. A magyarsága ennek a fogásnak megkérdőjelezhető, de amit nem tudnak, az nem is fáj nekik. A galuska meg elég extra dolog annak, aki még soha nem evett korábban. Érkeztek is szép sorban a vendégek, pár olasz, egy marokkói,egy orosz és egy spanyol nő. Sosem főztem még ezelőtt 7 emberre, pláne úgy nem, hogy közben néznek is. Elég lámpalázas lettem, de végül elkészült a lakoma, Giovanni is megfőzte a kagylós tésztáját (végre nem paradicsomos). A lecsóm meglepően jó lett. Amikor magamra főzök, általában nem teszek bele sót meg fűszert se, mert spórolok, de itt volt minden, ami kellett, így egész finom vacsorát sikerült rittyenteni. Nagyon jól elbeszélgettem egy korombeli olasz lánnyal, Noemivel. Ő azért akart nagyon eljönni, mert mondta neki Giovanni, hogy stoppos vagyok és ő az azt követő héten tervezett menni egy stoppos versenyre (igen, vannak stoppos versenyek. Bakancslistás!) és ahhoz szeretett volna tőlem tippeket begyűjteni. Én az elfogyasztott bor hatására pedig igen közlékennyé váltam, elmagyaráztam neki az elméletemet, hogy hogy lehet egy fuvarral elstoppolni Moszkvából Lisszabonba meg azt is, hogy ha Olaszországban van a verseny akkor az egy nagyon fájdalmas menet lesz, mert az országában rettenetesen nehezen megy a stoppolás. Nagyon jó este volt, nagyon jól éreztem magam velük. Reggel viszont útnak kellett indulni az utolsó olasz állomásom, Bologna felé.

Giovannival reggel még elmentünk egy kávézóba enni egy péksüteményt meg inni egy kávét. Sokkoló volt látni azt a kulturális különbséget, hogy ott az egyszerű munkás emberek is kávézóba járnak reggel és féldeci kevert helyett egy hosszú kávét kérnek, kőbányai helyett meg croissant. Giovannitól elbúcsúztam egy autópálya felhajtó tövében, sietett a tűzoltóságra, én pedig megkezdtem kötelezően minimum egy órás stoppolásomat, de nagyon jó kedvem volt. Éreztem már, hogy hamarosan elhagyom Olaszországot és sokkal könnyebb lesz stoppolni. Majdnem két óra várakozás után végül fel is vett egy férfi, de nem tűnt soknak az a két óra. Végig énekelgettem, még ahhoz is volt erőm, hogy mosolyogjak a sofőröknek, pedig általában nem szokott. Sofőröm nemzetiségére nem emlékszem, de hittan tanár Bolognában, aznap sztrájkolni ment, ekkor kaptam az alkalmon, hogy elmeséljem a magyar tanárok siralmas helyzetét. A hangulatot azzal oldottuk fel, hogy megkért, hogy mutassak neki magyar zenéket, így üvöltő magyar zenével autóztunk 100km-t Bolognáig. Bolognában is a reptéren terveztem aludni, városnézés után már úton is voltam oda, de akkor írt rám Erika, a spanyol hölgy a tegnapi buliból, hogy van egy barátja Bolognában, rákérdezett és alhatok nála. Nicola értem jött kocsival és elvitt a lakására. Mondta, hogy ő nem lesz ott a következő két napban, enyém a lakás, így két napig még maradhattam a komfortban. Másnap is városnézés volt a program, majd este korán fekvés a másnapi korán kelés miatt.

Bologna

Vannak helyek, amik stoppos körökben jól ismertek. Münchenben egy északra tartó autópálya kezdete, Budapesten a sasadi úti benzinkút, vagy Bolognaban a Cantagallo benzinkút. Ezek azért ismertek, mert kiváló stoppos helyek. Elsétáltam a korábban már sokat javasolt benzinkútra és kérdezősködésbe kezdtem, mert Ausztriába, Innsbruckba akartam eljutni, hogy két napra rá Liechtensteinbe mehessek. Fél óra kérdezősködés után két lány integetett nekem egy lakófurgonból. Elsőre látszott, hogy enyhe hippi beütésük van, tudtam, hogy stopposok voltak valamikor. Benita és Maria olaszországi túrájuk után hazafelé tartottak Freiburgba, ami nekem nem igazán volt jó első hallásra, mert ez azt jelentette, hogy nem Innsbruck felé mennek, hanem Milánó felé, majd Svájcon át Németországba. Először visszautasítottam az ajánlatukat, aztán átgondoltam. Nem volt semmi, amit meg akartam nézni Innsbruckban, ráadásul szállásom se lenne, cserébe az időjárás arrafelé olyan -4 fok éjszaka. Arra a döntésre jutottam, hogy ők úgyis éjszaka indulnak, így az éjszakát át tudom vészelni a kocsiban, aztán Svájcban majd kiszállok valahol és elstoppolok Zürichbe, ahol a reptéren tudok aludni. (Ekkor még nem sejtettem, hogy ki fognak tiltani a zürichi reptérről, de ez már egy másik történet). Bementem velük a belvárosba, mert este Benita barátaival találkoztunk, akiket görögországi erasmusa idején ismert meg, majd nagyjából 10-11 körül elindultunk Wolfgangnak keresztelt furgonjukkal, hogy elhagyjuk Olaszországot.

Wolfgangban

Szóval nálam így néz ki egy olasz nyaralás. Sokat gondolkoztam, hogy mit írjak a történetem végére, hogy mégis legyen nektek olvasóknak is valami tanulság. A szöveget amennyire csak lehetett, igyekeztem minél személytelenebbre és érzelemmentesebbre megírni, mert úgy érzem, hogy akiknek nem volt soha ehhez hasonló élményük, azok el sem tudják képzelni, hogy mivel jár ez a fajta életmód, akár pozitív akár negatív szempontból. Az utazásom során találkoztam más stopposokkal és hátizsákosokkal. Én két kasztrendszerre tudnám őket osztani. Vannak azok, akiknek adódott egy hónap szabadidejük a suliban vagy a munkahelyen és olcsón akartak világot látni, ezért választották azt, hogy ideiglenesen így élnek. A másik kaszt, az évek óta nagyjából pénz nélkül élők, akik jóformán azt sem tudják, hogy hol lesznek másnap és igazából arra sem emlékszenek, mióta vannak úton. Ők általában haragudnak a társadalomra, ezért úgy döntöttek, hogy teljesen kivonják magukat belőle. Szerintem én nem tartozok egyik kaszthoz sem. Nekem ez egy sportteljesítményhez volt hasonlítható. Minél nehezebb helyzetekbe akartam hozni magam és tudni akartam, hogy mire vagyok képes akkor, amikor csak saját magamra vagyok utalva. Én megtapasztaltam, hogy milyen egyedül lenni, milyen az, amikor napokig vagy hetekig félsz valamitől, milyen napokon át fizikálisan szenvedni, éhezni és az utcán élni és rengeteget tanultam belőle. Minden helyzetet megoldottam valahogyan. Ebben a szövegben nem szerepelnek sem a legveszélyesebb történetek, sem a legmegpróbáltatóbbak. Mikor az utolsó országokat jártam és mindenkinek azt mondtam, hogy már csak 10-20 nap és hazamegyek, akkor mindenki azt kérdezte, hogy és milyen érzés lesz hazamenni? Féltem hazajönni. Most mikor ezeket a sorokat írom, már több mint két hónapja Magyarországon vagyok. Így utólag azt mondom, hogy hazajönni könnyű. A testem már könyörgött azért, hogy itthon legyek, hogy ne éhezzek és hogy ne kínozzam magam. Hazajönni könnyű. Hazaérni viszont nem tudom, hogy tudok-e. Még egyszer ugyanilyen hosszú és típusú stoppos utam valószínűleg nem lesz, de abban is biztos vagyok, hogy nem ez volt a legnagyobb hülyeség, amit életem során meg fogok csinálni és hogy a jövőben sem fogok normális életet élni, mert én így érzem jól magam, szóval ha ezek után valakik úgy látják a döntéseimet és az életemet, hogy nem felel meg a normálisnak, nem építek olyan karriert, amire mindenki vágyik, akkor nagyon sajnálom, de én hű fogok maradni önmagamhoz. Én már megtapasztaltam, hogy milyen ennyire szabadnak lenni. Nem leszek az x éve pénz nélkül stoppoló csöveskaszt tagja, mert más céljaim vannak, de nem fogok egy munkahelyen sem 20 éven át minden hétfőtől péntekig 8-tól 4-ig bent ülni egy közepesen szar fizetésért. Nem tudom, hogy jogosult vagyok-e arra, hogy bárkinek is bármilyen tanulságot is írjak, elvégre, csak 21 éves vagyok, a világból még alig láttam valamit, nem neveltem fel egy gyereket sem, egyetlen párkapcsolatom sem élt többet fél évnél, egyszóval, semmit sem tudok arról, amit az emberek és valószínűleg az ezt olvasók 99%-a is szeretne. Én csak azt tudom, hogy én mit szeretnék, de hogy mégis kapjon valamit a kedves olvasó is: éld az életed! Tanulj, dolgozz, bulizz, ha azt szeretnéd! Vágj bele új hobbiba vagy hivatásba, ha valami megszólít! Mondd el, hogy mit érzel aziránt akinek azt el szeretnéd mondani, szakíts ha valakivel azt szeretnéd, kezdj új életet egy másik országban, ha el akarsz menni vagy stoppold be fél Európát, ha éppen azt érzed, hogy arra van szükséged, a legfontosabb szerintem az, hogy éld a saját életedet! Én ezt fogom tenni és megyek a céljaim után.

Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet, remélem tetszett és kaptál tőle valamit anélkül is, hogy indokolatlan Szabó Péteres stílusban írtam volna meg az egészet. Ha esetleg érdekelnek más történetek is, mondjuk, hogy hogyan éltem Gran Canaria szigetén 5 napig egy barlangban, hogyan táncoltam litván néptáncot egy vilniusi börtönépületben, miért félek a marokkóiaktól, miért fordítottunk el 90 fokkal egy többtonnás házat Franciaországban vagy hogy hogyan tiltottak ki a zürichi reptérről, akkor sajnos kénytelen leszel meghívni egy süteményre vagy egy üdítőre, mert minden más történetemet már csak ilyen formában osztom meg. Ha bárkinek szüksége van tippekre olcsó utazáshoz, stoppoláshoz vagy valamihez ezekkel kapcsolatban, akkor keressen bátran. Menjetek és lássatok világot!