Ez a bejegyzés álljon itt azért, hogy az egy hónapos marokkói/spanyol stoppos-túrázós utam naplóbejegyzéseiből megosszak néhányat.

"A turisták nem tudják hol voltak, az utazók nem tudják hová mennek". /Paul Theroux

Ez az idézet konkrétan leírja, hogy hogyan terveztem meg a következő utazásomat. Konkrét célom nem volt, csak annyi, hogy Európán kívülre akarok menni és végre egyszer nem akarok fagyoskodni.

Felmerült minden:

-Indonézia, de nem akartam olyan sok időt repülőn tölteni.

-Everest alaptábor túra, de az túl sok szabadidőt követelt volna meg

-Emírségek-Szaúd-Arábia-Omán-Jordánia, de az sokkal több tervezést igényelt a vízumok miatt

-Izland, de tényleg nem akartam most fagyoskodni.

Végül 4 nappal indulás előtt Marokkóra esett a választás, hogy onnan átmenjek Gibraltárba, majd töltsek pár napot Spanyolországban, hogy gyakoroljam a spanyol nyelvtudásomat.

Ezt követően repjegy vásárlás, útlevél leporolás meg rutinos utazóként nagyképűen 10 perc alatt bepakolás következett a hátizsákba egy hónapra, hogy útközben szembesüljek vele, hogy meglepően sok lényeges dolgot otthon hagytam.

Ez így egy tök elfogadható kézipoggyász szerintem...

Október 9:

Érkezés Marrakeshbe. Másfél óra gyaloglás, szmog, retek, döglött halszag az utcákon, a hentesüzleteknél rohadó fél birkák lógnak felakasztva. Kultúrsokk.

Október 10:

Jó annyira nem is gáz ez a város. Nem csak retek az egész. Végigjárom a bazarakat, a hostelban lespanolok Stephannal, aki francia és egy büdös szót nem beszél angolul, én meg franciául, de azért az egész napot együtt töltjük, meg körbevezet a városban és bemutat egy helyi haverjának, Abdulnak, aki azt mondja, hogy beszél angolul, de csak logikátlanul pakolgatja egymás után az angol szavakat és három mondat után felkínálja nekem a lányát, hogy vegyem feleségül.

Október 11:

Este a hostelban összehaverkodok egy fiatal német párossal, Marcussal és Jessicával. Jókat dumálunk aztán este kimegyünk a város főterére, ahol minden este eszméletlen nagy banzáj van, rengeteg kajás sátorral, kígyóbűvölőkkel, meg mindenféle bóvlival amit a turistákra próbálnak rásózni. Ami nagyon durva, az az hogy mennyire erőszakosan próbálnak téged minden asztalhoz leültetni, hogy ott költsd el a pénzed és ne máshol. Minden létező árus előtt van egy ember, aki csak azért van alkalmazva, hogy az arra járó fehér embereket erőszakkal lökdösse be a sátorba és vegye rá, hogy egyen ott. Egy métert nem tudunk hárman úgy megtenni, hogy ne jöjjön oda hozzánk 5 ilyen ember, de azért próbálnánk valami emberi helyet találni, ahol kajálhatnánk. Végül egy bajszos marokkói ugrik elénk, vadul magyaráz, azt mondom neki, hogy még inkább körülnéznénk kicsit, mire ő: "Mindenhol ugyanazt a szart árulják, egyétek meg itt". Engem meggyőzött. A németek is helyeselnek. Az asztalnál hosszan beszélgetünk és kajálunk, ami minőségre pont olyan is mint amilyennek szimpatikus marokkói barátunk lefestette, de legalább nem lettünk átverve.

Október 12:

Stoppal ki az Ourika völgybe, az Atlasz-hegységbe. Utolsó sofőröm robogóval visz engem pár kilométert a hegyek között, onnan gyalog vágok neki a hegyeknek. Egyre elhagyatottabb helyekre jutok, berber kisgyerekek jönnek oda hozzám és valami fűszer leveleket adogatnak nekem, amit nem igazán értek, de azért elfogadom. Elmegyek egy csapat berber férfi mellett, az út szélén kezet mosnak egy vályúban, amiben olyan barna a víz mint az egész hegység körülöttünk. Mikor meglátnak hellyel kínálnak egy hatalmas agyagedény mellett a földön, ami tele van kuszkusszal és az ott ülők már csuklóig benne turkálnak a frissen mosott kezükkel. Visszautasítom az ételt, mondván nem vagyok éhes, közben csak nem visz rá a gusztus, hogy kézzel egyek utánuk az edényből, bár a helyi kajától már így is az érkezésem óta fosok, szóval plusz egy bélfertőzés már ugyan mindegy lett volna. Tovább gyalogolok a hegyek között és kecskepásztorok meg furán néző helyiek keresztezik az utamat. Sátrat verek egy hegy oldalában.

Október 13:

A stoppolás nem könnyű ezen a vidéken. Az itteniek nem beszélnek semmilyen általam ismert nyelven, csak arabul vagy berberül, de valahogy a mutogatással se megyek semmire, a térképet a telefonomon meg nem értik. Elképesztő ami a boltokban van! A pékségben minden létező pékárun hasonló mennyiségű a rovar mint a döglött kutyán a patak parton. Veszek pár lepénykenyeret, darabja 1 dirham (kb 37 forint). Hátha ezt még elbírja a szervezetem.

Átlagos hentesüzlet

Átlag marokkói falu

Ouzoud vízesés

Október 16:

Este kigyalogolok a marrakeshi buszpályaudvarra, ahonnan Fes felé tervezek továbbmenni egy éjszakai busszal, így megspórolom a szállást, meg amúgy is filléres tétel a buszozás Marokkóban. A marokkói buszpályaudvarok hangulatát egy politikai tüntetés és egy börtönlázadással egybekötött polgárháború keresztezésével lehetne leírni. Mindenki torka szakadtából üvölt városneveket, minden beérkező buszt százak rohamoznak meg, hogy aztán kiderüljön, hogy nem is azzal a busszal akarnak menni. Külön ember van arra, hogy a holmikat bepakolja a busz tárolójába 5 dirhamért, ami az én esetemben csak egy hátizsák, a helyieknek bicikli, liba, 4 szobás családi ház. 

Október 17:

Elfoglalom a szállásomat egy Fesben található hostelban, ahol az ott dolgozó Mohamedtől megtudom, hogy kb. egy hete nyitott a hostel, konkrétan én vagyok az 5. ember aki megszáll ott. Nagyon lelkesen, reggelivel is megkínálnak, körbeülünk egy hokedlit, amin egy fém edényben rántotta van és kézzel fogyasztjuk el. A gyomrom azóta is botrányos szóval itt már teljesen lemondok a higiéniáról, elfogadtam lakodalmas kutya sorsomat. A városban megszívat egy helyi srác, mikor a térképet nézem a telefonomban és befordulok egy sarkon. Utánam jön és azt mondja:

-Arra nem tudsz menni, le van zárva

-ja oké, köszi, akkor megyek a másik úton

-megmutatom merre kell menni

-köszi, nem kell, megtalálom

De azért csak elkísér, bár útközben érzem, hogy valami nem kerek, ezért kamu helyet mondok neki. Mikor megérkezünk közli velem, hogy kéri a pénzét.

-milyen pénzt?

-hát amiért elkísértelek

-én nem kértelek rá

-de nekem az jár

-hát márpedig tőlem egy dirhamot nem fogsz kapni barátom.

Nagyon csúnyán néz rám, bár korombeli, a fizikai fölény egyértelműen nálam van, tudja ő is, nem balhézik, de egy haverjával követnek egy darabig hátha meggondolom magam, de egy idő után a sok sikátor között lerázom őket.

Október 19:

Reggel a buszpályaudvaron jó áron sikerül jegyet vennem Chefchaouenbe. Gond nélkül utazunk is pár órát, közben megállunk itt-ott, majd megáll a busz, páran leszállnak, a buszsofőr odajön hozzám és arabul a következőt mondja:

-Chefbe mész ugye?

-igen

-tessék itt a hátizsákod

-de hát még nem vagyunk Chefben

-ez a busz nem is kanyarodik arra, mi megyünk tovább

-de hát én Chefbe vettem jegyet

-fogjál egy taxit

-ja, köszi

Európai fejjel nehéz felfogni, hogy egy busz nem megy el oda, mint ahova a jegyem szól, de hát stopposként annyira nem esek kétségbe, fogom magam és a maradék távot lestoppolom. Megnézem a kék várost, ami tényleg nagyon szép, bemegyek egy helyi kisboltba, amiben egy férfi áll a pult mögött és egy nő előtte. Egy narancslevet veszek, fizetéskor a férfi megkérdezi, hogy nem venném-e feleségül az ott álló hölgyet, de mondom, hogy nem köszönöm, elég a narancslé. Gyalog megindulok a hegyeknek, leginkább azért, hogy éjszakára helyet találjak a sátrazáshoz. Két jó arc fiatal megáll nekem kocsival, pedig nem is stoppolok és elvisznek engem 10-20km-t. Útközben a keskeny hegyi utakon rallyzunk a murván, a kezdeti bátorságom után két perc után bekötöm a biztonsági övet, bár a hegyről lezuhanás esetén nem hiszem, hogy sokat érne, a srácok meg halál lazán füveznek az első üléseken.

Október 20:

A józan eszem teljes hátrahagyásával vágok neki 4 darab lepénykenyérrel két napi gyaloglásnak, amiből egyet még az előző napon odaadok egy csont és bőr kutyának valami duzzasztógát mellett ahol sátrazok. Másnap gyalog nekiindulok az Oued Laou völgyének, útközben makákók vakaróznak a sziklákon, egy háromlábú kutya pedig fél óra után mellém szegődik és velem túrázik.

-Menj innen haver, így is alig van kajám, meg nem etethetek én minden éhenkórászt.

A kutya egy órán át kitartóan követ, majd leülök enni és neki is adok egy kenyeret... Társam ezután 4 órán át túrázik velem, pedig kóborkutyák többször is elkergetik mellőlem. Végül mikor egy keskeny ösvényen elmegyek egy kecskepásztor mellett, nem nézek hátra, mert feltételezem, hogy jön utánam, majd pár perc után hátranézek, de nem látom sehol, így innentől egyedül gyalogolok tovább, pedig már egész hozzámnőtt a jószág. Kiérek a hegyek közül egy aszfaltos útra, ahol stoppolni kezdek és két francia lány vesz fel és visznek el a tengerpartig, ahol nagyjából 2400ft-ért kapok egy akkora tenger gyümölcsei tálat, hogy alig bírom megenni. Ezután gyalogolok, elstoppolok Tetuanba, ahonnan még sikerül fuvart szereznem Tangerba.

Október 22:

Reggel összecuccolok, legyalogolok a kikötőbe és veszek egy jegyet a kompra Tarifába, Spanyolországba. A hajóút meglepően rázós volt, de másfél óra után kikötünk Spanyolországban. Bevásárolok egy lidlben, majd nekikezdek egy 40km-es sétának a tengerparton Algeciras felé. A túra alapvetően nagyon szép, a táj elképesztő, de egyszer a túrajelzés azt mutatja, hogy be kell mennem egy kerítés szűk átjáróján. Ez idáig oké is, a probléma az, hogy a kerítés másik oldalán egy ordas nagy fekete bika szemez velem bambán. "Hát én ide be nem megyek!" Nézem a térképet, hogy hol tudnék kerülni, de elég reménytelen a helyzet. Elég sokáig várok, hogy a bika eltűnjön az átjáró mellől, amikor kicsit arrébb megy, beoldalazok és nem túl alacsony pulzusszámom társaságában sétálok keresztül a területen és megúszom anélkül, hogy a bika lelökjön a sziklaszirten. Túrázás közben üvölt a szél, amivel alapvetően nem lenne probléma, mert legalább nincs olyan meleg, de a tény, hogy a sátramhoz nincs egy darab cövek se és nem tudom, hogy hogyan fogom este felállítani, az azért elgondolkoztat. Csak egy kézipoggyászt vittem a repülőn, amire pedig nem lehet sátorcöveket felvinni mert szúrófegyvernek minősül. Marokkóban ez nem is okozott gondot, de ekkora szélben azért nem túl előnyös. Bivakhelyet keresek estére, vannak is elhagyatott bunkerek az útvonal mentén, de azért estig még menni akarok pár kilométert. Végül találok egy öblöt, ami relatíve szélvédett, felállítom a sátrat, amit a szél négyszer is majdnem visszaröpített Marokkóba, de sikerül kövekkel helyettesítenem a cövekeket és így egész stabilan sikerül rögzíteni a sátrat.

Ilyen bunkerek voltak végig az úton
Október 23:

Sátorbontás után gyalogolok tovább Algeciras felé, még egyszer lever a víz amikor elgyalogolok egy másik bika mellett, majd mikor kiérek egy útra, akkor az első arra járó autót leintem és bevisznek a városba. Bevásárlás, majd kinézek egy szakadt buszt ami átdob engem La Línea de la Concepciónba, ami a Gibraltárhoz legközelebbi spanyol város.

Október 24:

Reggel átgyalogolok Gibraltárba, fehér európaiként elég könnyen átengednek, kb. meg se nézik az útlevelem. Sajnos elég vacak idő van, a szikla teteje felhőbe burkolózik így ott nem sokat látni, de azért szétnézek. Először is át kell sétálni a reptér leszállópályáján, ami keresztezi a gyalogos- és autóutat, majd elképedek, hogy Spanyolország kellős közepén képes ennyire megváltozni az utcakép. Amellett, hogy hirtelen a Churchill Avenue meg a Victoria street utcatáblák tűnnek fel előttem, az épületek is angolosak, a paella kínálatokat az éttermekben pedig felváltja a fish 'n' chips. Menet közben találkozok makákókkal, akikből az egyik megtámad egy gyereket, aki inzultálja.

Gibraltárban a reptér keresztezi az autóutat, így valahányszor jön egy gép, az utakat lezárják a landolás idejére

Október 28-október 31:

Beragadtam a málagai reptérre. A reptéren akartam egy éjszakát aludni, hogy onnan másnap továbbmenjek a hegyekbe túrázni, de időközben megérkezik az özönvíz. Valenciában ugyanez az eső több mint 200 halálos áldozatot okozó villámárvizeket hozott, Málagaban messze nem ennyire rossz a helyzet, de azért elég kitartóan esik napokon keresztül. A pár éjszaka alatt, amit a reptéren töltök, aktívan kiveszem a részem a hajléktalanok közösségi életéből. Hamar megtanulom, hogy a reptér mely részén mely csövesek laknak. Én a második emeletre rendezkedek be, borzasztóan unatkozok, jobb híján olvasok, sorozatot nézek és várom, hogy javuljon az idő. Nem csodálom, hogy Tom Hanks a szabadidejében épített egy mosdót a reptéren. Durva hierarchia és hatalmi harcok alakulnak ki a hajléktalanok között a jó alvóhelyekért, én egy fal és egy ablak közé fújom fel a luxusnak minősülő matracomat.

November 1 - November 3:

Átköltözök egy hostelba, mert már teljesen kikészülök a reptéri élettől. Ez a hostel mindenképpen bekerül a top3 legrosszabb fizetett szállásaim közé, a lisszaboni csótányos és a dublini tömegnyomor szállók mögött. A szállás minőségét mindenképpen kompenzálja az ott megforduló emberek személyisége, jókat beszélgetek egy izraeli digitális nomáddal, egy brit csávóval, akinek éppen akkor lopták el minden iratát és pénzét, meg egy kétes erkölcsű kolumbiaival.

November 4:

Végre rendeződik az időjárás, ezért újra túrázásra adom a fejem, a Caminito del Rey túraútvonalon tervezek kirándulni kicsit. Kibuszozok Málagaból, majd egy öreg spanyol csávó visz engem pár kilométert. Az új stopposhelyemen az első autó megáll, egy fiatal srác, folyékonyan beszél angolul és kiderül, hogy pont a Caminito del Reyen túravezető, így el is visz engem odáig. Végiggyalogolom a túraútvonalat, ami egészen elképesztő, majd újra stoppolok vissza Málagaba. Pár perc után megáll egy brit férfi akivel kín-keserves fél órát töltök el, mert teljesen bolond. Az egy percre jutó elhangzott összeesküvés-elméletek száma rendkívül magassá válik az autóban, azt kívánom, hogy bárcsak ne beszélnék angolul vagy bárcsak képes lennék elrágni a nyaki verőeremet. Miután megszabadulok tőle, egy körforgalomban folytatom a stoppolást, ami majdnem annyira kihalt, mint az agysejtjeim az előző sofőrömtől, de 20 perc után egy spanyol házaspár repít vissza a reptérre, ahol szembesülök vele, hogy a pár napos távollétemben a hajléktalan-hierarchiában betöltött státuszom súlyos veszteségeket szenvedett, megszokott alvóhelyemet egy szakállas csöves foglalta el, így a tengerpartra költözök, hogy nem sokkal később hazarepüljek Magyarországra mielőtt Málagára lecsap a még durvább özönvíz.

Szállásom a tengerpartonÉs a valóság

Ennyit tudtam és szerettem volna megosztani az utazásomról. Összegzésképpen:

-Marokkó: Természeti adottságai elképesztőek, de több napot nem lehet vidéken tölteni, mert nagyon nehéz ehető ételt vásárolni. A nagyvárosokban az európaitól eltérő építészet nagyon szép és lenyűgöző, de el kell fogadni, hogy 5 méterenként valaki beleáll az arcodba, hogy egyél valamit vagy vegyél valami kacatot. A tengerparton a tengeri ételek eszméletlen finomak és nagyon jó áron vannak, de amúgy az ország konyhája nekem felejthető, kivéve azok az ételek, amiktől napokig fosol, mert azokra nagyon is emlékezni fogsz.

-Gibraltár: Meg nem tudom mondani miért, de régóta a listámon volt. Szép hely, a makákók jópofák, érdekes látni egy teljesen másik ország stílusát, szokásait és kultúráját egy ország közepén, de amúgy, ha az embernek éppen nem arra van dolga, akkor szerintem kár erre utazást szervezni.

-Spanyolország/Andalúzia: Nem az első alkalom volt nekem ebben a régióban, korábban Sevillában voltam, ami nekem eddig a legszebb spanyol város ahol megfordultam. Málaga egy hatalmas party központ, elképesztő, hogy mennyire megvadulnak ott az emberek este 9 és reggel 5 között, de nekem ehhez valahogy most nem volt hangulatom. A tengerparti kisvárosok szépek, nyugodtak az emberek, de sajnos drágák. A Caminito del Rey eszméletlenül gyönyörű, mindenképpen a térség legfőbb látványossága, de mindenképpen érdemes előre foglalni, hogy ne kelljen annyit sorban állni. Szerettem volna több mindent megnézni a régióban, de sajnos az özönvíz elmosta a terveimet.

Remélem tetszett a beszámolóm, ha bármelyik országgal, térséggel vagy csak úgy általánosságban az olcsó utazással kapcsolatban (repjegyek, szállások, tömegközlekedés) kérdésetek van, akkor keressetek bátran üzenetben.