A stoppos utam után nagyjából fél évig bírtam kalandok nélkül, ismét kihívásokra vágytam, de most jobban elszigetelődve az emberektől, ezért az Országos Kéktúra 1172km-s távjának egyben történő teljesítésére esett a döntésem. Most nem vágytam idegen tájakra, új kultúrákra és emberi kapcsolatokra, csak a természetre, egyedüllétre és a határaim feszegetésére. Ezek mindegyikéből bőségesen kijutott nekem a túra alatt, amiről napló formájában itt olvashattok:

SZEPTEMBER 30: Budapest

Reggel korán elindultam, hogy minden hiányzó felszerelést beszerezzek Budapesten. Nehezen, de sikerült bélyegzőpárnát vennem. Vettem új hátizsákot, cipőt, meg egy-két cuccot. A legnehezebben a kemping gázpalackot sikerült beszerezni, mert a nyugatinál a decathlonban nem volt, mellette a túraboltban nem volt csavaros, csak lyukasztós gázpalack, nekem pedig csavaros kellett. A corvin pláza decathlonjában elmondták, hogy ők a -1. szinten tűzvédelmi okokból nem tarthatnak gázpalackot. Már nap vége volt, kezdtem lemondani arról, hogy sikerül beszerezni, az OBI volt az utolsó esélyem. Ott aztán sikerrel jártam, özön választék, csavaros, lyukasztós, kicsi, nagy, széles, vékony, mindenféle. Hosszasan válogattam, majd miután megvettem boldogan mentem haza és összepakoltam mindent a hátizsákba a másnapi induláshoz.

OKTÓBER 1: FÜZÉR

Reggel 6-kor már a vonaton ültem, hosszú út várt rám Hollóházáig (Kelet-Nyugati irányban indultam el a túrán). Délután 2 órára megérkeztem a kéktúra kiindulópontjára. Lőttem egy szelfit a túra keleti végpontját jelző oszloppal -ami szerintem méltatlanul be van szorítva egy közlekedési tábla és egy bokor közé- belenyomtam az első pecsétemet a füzetembe a helyi kocsmánál és már neki is vágtam a zempléni hegyeknek. Hosszú kaptató volt, mire felértem a Károlyi-kilátóhoz, onnan pedig megkezdtem az ereszkedést Füzér irányába. Füzéren a vár tövében pecsételtem, egyúttal befejeztem aznapra a menetelést. A pár óra alatt 13.5 kilométert sikerült megtennem, ami bemelegítésnek jó volt a további napokra. Vacsorára szerettem volna egy zacskós levest főzni, ezért előpakoltam a főző cuccaimat és a gázpalackomat. Mikor leraktam a padra a palackot, akkor vettem észre azt, amit már sokkal korábban látnom kellett volna. A palackom nem csavaros, hanem lyukasztós. Addig válogattam az OBI-ban a palackok között, míg sikerült egy olyat levenni a polcról, ami nem kompatibilis a gyújtóhoz, ami nekem van, így rá kellett jönnöm, hogy ebből nem lesz főzés. Nem csak ma, hanem amíg a Dunát el nem érem és be nem tudok menni Pestre -tehát kb az út feléig- addig biztosan nem fogok tudni magamnak főzni. Szidtam magam becsülettel, nem lesznek meleg vacsoráim, plusz még cipelhetem is fölöslegesen a gázpalackot meg a főzős cuccokat. Egy rossz mozdulattal az üzletben sikerült magam olyan szinten megszivatnom, hogy annak hetekig fogom inni a levét. Nem úgy, mint a levesnek...

Október 2: NAGY-NYUGODÓ

A füzéri vár parkolójában állt egy fából készült pénztáros bódé, aminek nem volt ajtaja, így éjszakára be is költöztem oda. Kicsit elszoktam a szabadban alvástól, még gyakran felriadtam a különböző zajokra meg az állatok mozgásaira, de sikerült egy pár órát pihennem. Indulás előtt mindenki a medvékkel ijesztgetett, hogy így vigyázzak velük, meg úgy elszaporodtak az északi régiókban. Nem azt mondom, kell velük foglalkozni, de ezek a jó tanácsok inkább arról szóltak, hogy kivetítsék rám a saját félelmeiket, ami első éjszaka kétség kívül hatásos volt. Minden zajra úgy riadtam fel, hogy na most ütött az órám és szét fog tépni egy szimpatikus mackó. Nagyon vártam az első teljes napomat, kíváncsi voltam, hogy mennyit fogok tudni menni. Nap végére sikerült elérnem a Nagy-nyugodó pecsételőpontot és még tovább is gyalogoltam, így összesen durván 32-33km jött össze. Elégedett voltam magammal, de elég nehéz nap volt. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy most akkor 30x napon keresztül minden nap ez lesz. Reggel felkelek, gyalogolok, este lefekszek. Ugyanaz a monotonitás, egyhangúság és megterhelés, pedig már az első napot is úgy éreztem, hogy soha nem fog eltelni. Napközben egy keskeny ösvényen egyszer csak, egy kidőlt fa keresztezte az utamat. Kikerülni nem volt mód, ezért megpróbáltam átmászni rajta. Magasra emeltem a jobb lábam, hogy fellépjek a fa egyik ágára, amikor hirtelen egy összetéveszthetetlen reccsenő hang csapta meg a fülemet... Elszakadt a nadrágom, vagyis, konkrétan széthasadt, jó hosszan a slicc aljától a fenék részig. Kínomban röhögni kezdtem. Én leszek az az ember, aki szakadt gatyában kelt át az országon. Bosszankodhattam volna, de az a helyzeten úgyse változtatott volna. Fél éven át stoppoltam abban a nadrágban, csoda, hogy eddig kibírta. Próbáltam megoldást találni, hogy orvosoljam a helyzetet, de semmi nem jutott eszembe, így hát szakadt nadrágban gyalogoltam tovább. Este az erdőben sátrat vertem, a zacskós levest úgy döntöttem nem cipelem tovább, ezért szárazon elrágtam. Nem volt valami jó, de hát szegény ember vízzel főz, a csavaros gázpalack nélküli pedig vízzel se.

OKTÓBER 3: REGÉC

Az előző napi megtett táv alapján ezen a napon Regécig szerettem volna elérni, ami végül össze is jött, ami nagyjából 34km-t jelentett. A hangulatom sokkal jobb volt az előző naphoz képest, próbáltam magam azzal motiválni, hogy a mai napon meglesz a 60km, ami már Gyomaendrőd-Szentes távolság, amit anno kollégista koromban még busszal is egy óra alatt tudtam csak megtenni, így ez már igazán egy nagy táv, van mire büszkének lennem.

OKTÓBER 4: BAKTAKÉK

Az éjszaka folyamán egy dombtetőn rengeteg szarvas volt körülöttem, akik végigbőgték az egész éjszakát és tartottam tőle, hogy egy kanos szarvas legyalulja a ponyvalakásomat, de erre végül nem került sor. Így is sikerült pár órát aludnom, reggel pedig azzal a tudattal vágtam neki a napnak, hogy most egy hosszú kb. 70km-es viszonylag lapos szakasz következik, így könnyű lesz a haladás. A nap végére össze is szedtem 35km-t. A táj elég egyhangú volt: elindultam egy településről, felmentem egy dombra, lejöttem a dombról, beértem egy másik településre, pecsételtem, fel a dombra, le a dombról, másik falu, pecsét, domb, falu, domb, falu. 30 kilométer volt a minimum, amit ma meg akartam tenni, titokban szöget ütött a fejembe, hogy talán Abaújszolnokig is el tudok jutni, de sajnos csak Baktakékig jutottam, ahol a falu határában egy vadászlesbe másztam fel és megágyaztam az ülőkén.

OKTÓBER 5: TORNABARAKONY

Nagy volt a motivációm a mai napra, mert Tornabarakonyig szerettem volna eljutni, mert ott szállás, fürdőszoba és kényelmes ágy várt rám. A táj igazából ugyanolyan volt, mint tegnap, már elég rendesen meguntam, de tudtam, hogy vissza fogom én még sírni ezeket a dombokat. Tornabarakonyban egy nagyon kedves hölgynél, Edit néninél szálltam meg, első dolgom egy kiadós fürdés volt, mert 5 nap alatt tisztes szagot sikerült összeszedni. Megkérdeztem Edit nénit, hogy esetleg egy tűt meg némi cérnát tudna-e nekem kölcsönözni. Amíg a varródobozában kutatott, én azon agyaltam, hogy hogy varrjam meg a nadrágot. Őt megkérni nem akartam, mert annyit nem fizettem neki a szobáért, hogy azért a pénzért elviselje az én büdös nadrágom szagát varrás közben, de a varrói tapasztalatom igen csekély. Elég kétségbeesetten nézett rám, amikor kezembe adta a tűt meg a cérnát, megkérdezte, hogy varrtam-e már életemben.

- Hát, általános iskolában technika órán keresztszemes hímzést csináltunk, de majd kitalálok valamit.

-Fordítsd ki a nadrágot!

Ledöbbenten álltam, hogy ez eddig nekem, hogy nem jutott eszembe, pedig mennyivel logikusabb. Inkább be is vonultam a szobába, hogy ne is lássa, ahogy bénázok, de végül egész szépen megvarrtam és büszkén néztem a sárga cérnával összevarrt szürke nadrágomra.

OKTÓBER 6: DERENK

Edit néni mondta, hogy más kéktúrázó vendégei gyakran mesélték, hogy éjszakára behúzódtak a derenki szellemfalu múzeumnak kialakított épületébe, így én is azt tűztem ki következő szálláshelyemként. Tornabarakony után, Bódvarákótól a dombokat szép lassan felváltották a hegyek, a szántóföldeket pedig az erdők, így végre változatos terepen tudtam gyalogolni. A derenki múzeum korábban iskolaként működött, az itt élő, főleg lengyel lakosságot kitelepítették, mert a második világháború idején, vadászterületet akartak ott létrehozni. Látszott, hogy mások is aludtak már ott, mert össze voltak tolva a padok, így nem éreztem annyira bunkóságnak, hogy ott éjszakázok, meg gondoltam a korábban itt élők is örülnének neki, ha valaki a volt faluban éjszakázik. Biztos, ami biztos, a bejárathoz odatettem két padot, hogy ne tudjon akármilyen állat csak úgy bejönni oda. Az éjszaka közepén valamilyen zörgésre ébredtem, az első gondolatom rögtön az volt, hogy "MEDVE!!" majd a következő hang már egyértelmű volt: "Mi a g*ci?" – hangzott el egy férfi szájából. A bejáratnál két férfi állt fejlámpával, nem értették, hogy miért van eltorlaszolva a bejárat, megkérdeztem, hogy tudok-e valamiben segíteni. Vadászoknak vagy erdészeknek tűntek, nem is igazán foglalkoztak velem, jó éjszakát kívántak, majd elmentek.

OKTÓBER 7: ZÁDORFALVA

 Aggteleken a pecsételőpontnál összetalálkoztam két szintén kéktúrázó hölggyel, akik szintén Zádorfalvára mentek. Én még vizet töltöttem meg pihentem egy kicsit, így ők előttem indultak és csak Zádorfalván a pecsételőnél, egy kocsma teraszán futottunk össze újra. Sztorizgattunk, ismerkedtünk és amikor megtudták, hogy egyben csinálom a kéket, akkor megkínáltak palacsintával. Elköszöntünk egymástól, ők mentek a buszhoz, én pedig elkezdtem kisétálni a faluból, hogy sátrat verjek. Egy dombtetőn találtam ideális helyet, de őrülten fújt a szél, eléggé megnehezítette a sátorállítást. Mikor kész lett a lakásom, akkor is úgy tépte a sátramat a szél, hogy azt hittem velem együtt fogja elvinni, de odabent jó idő volt, rövid gatyában és pólóban feküdtem és olvastam. Az olvasás lett a napjaim leginkább várt tevékenysége. A telefonomra pdf-ben töltöttem le a Tűz és jég dala sorozat 3. és 4. részét, az egész napi monoton gyaloglás után pedig mindig nagyon jól esett kikapcsolni az agyam és elolvasni két fejezetet, mert csak annyit engedélyeztem magamnak naponta, hogy ne merüljön sokat a telefonom.

OKTÓBER 8: UPPONY

Zádorfalváról Upponyig mentem a mai napon, eseménymentes nap volt, este a Lázbérci-víztározó partján sátraztam. 

OKTÓBER 9: CSEREPES-KŐI BARLANG

Borzasztó éjszakám volt a víztározó partján. Mikor lefeküdtem még nagyon jó idő volt, de hajnalra hatalmasat esett a hőmérséklet. A rövidnadrágot hosszúra kellett alakítani, fölülre is kellett plusz réteg valamikor hajnalban és még a símaszkot is felvettem. Mint utólag megtudtam, fagyott az éjszaka, én pedig az előző éjszakák alapján nem számítottam rá. Mire átöltöztem, már meghűlt a testem és nagyon nehéz volt visszamelegedni a hálózsákban. A lábujjaim nagyon fáztak. Reggel bosszankodva szedtem a sátorfámat. Próbáltam magam egy kicsit jobb kedvre deríteni azzal, hogy a következő éjszakát már nagy eséllyel a Cserepes-kői barlangban töltöm, ahol valószínűleg nem lesz annyira hideg. A hideg éjszaka után napközben se volt valami meleg, időnként még az eső is szitált kicsit. Fújt a szél, így nap végére már nagyon vágytam rá, hogy odaérjek a barlanghoz. Útközben fakitermeléseknél szedtem fűrészport egy zacskóba, mert tudtam, hogy nagy hasznát fogom venni este a barlangban. A Cserepes-kői barlang egy barlangszállás. 70 évvel ezelőtt kitalálták, hogy a túrázók számára menedékké alakítják, hogy bárki meghúzhassa ott magát. A bejárathoz falat és ajtót eszkábáltak, belül fából priccseket építettek, amin szerintem 10 ember is kényelmesen elfér, középre beraktak egy kályhát, a kályhacsövet pedig kivezették a barlang tetején. Van még bent egy polc is, ahová bárki elhelyezhet dolgokat, amikre más túrázóknak szüksége lehet. Mikor én ott voltam, akkor volt a polcon gyufa és újságpapír, instant kávé, teafilter meg még pár dolog. Én otthagytam a gázpalackomat és írtam hozzá egy üzenetet, hogy teljesen tele van, aki kapja marja, illetve hagytam ott egy fél tekercs wc papírt, mert nekem több volt, mint szükséges és úgy gondoltam, hogy mások hasznát vehetik, akár tűzgyújtásra, akár a hagyományos módon. Ahogy a hideg nap végén megérkeztem a barlanghoz, már akkor érezhető volt odabent a hőmérsékleti különbség. Az első dolgom az volt, hogy tüzet raktam a kályhába, hogy éjszaka is kellemes időben tudjak aludni, majd kimentem fát gyűjteni, mert az alapvető, hogy illik a barlangba legalább annyi fát bevinni, mint amennyit az ott lévő készletekből elhasznál az ember. A kályha szép lassan befűtötte a barlangot, a tűz mellé pedig beraktam a konzervemet így azt végre, sok nap után nem hidegen kellett megennem. Az éjszakám nagyon kényelmes lett volna, de egy egér ellopott egy instant kávét a polcról és a priccs alatt egész éjjel a csomagolást próbálta elrágni, ami borzasztóan idegesített és a zörgéssel többször is felébresztett. Oda is szóltam neki, hogy „hozd ki onnan, segítek kibontani, csak hagyjál már aludni!”

OKTÓBER 10: ROZSNAKPUSZTA

Tudtam, hogy kemény nap vár rám, minél többet akartam a mai napon menni, mert másnap várt rám az OKT legnehezebb szakasza, a Sirok-Mátraháza szakasz, ami magába foglalja a Kékestetőt is és Mátraházáig mindenképpen szerettem volna eljutni a következő napon, mert ott szálláson terveztem aludni. Reggel még napfelkelte előtt keltem a barlangban, összeszedtem a cuccomat és jó nagy ködben nekivágtam a távnak. Nagyjából Rozsnakpuszta és Sirok között féltávig kellett eljutnom, ezt bőven sikerült túlteljesíteni, kb. 20 perc gyaloglásra vertem tábort Siroktól, így összesen 36km-t teljesítettem, ami új napi rekord.

OKTÓBER 11: MÁTRAHÁZA

Az a gondolat motivált a mai napon, hogy 11 nap után, ma este remélhetőleg már újra főtt ételt fogyaszthatok. Összepakoltam és nekiindultam a legnehezebb szakasznak. Sirokra hamar beértem, onnan 5-6 órányira volt a következő pecsételő. Már jó pár órája úton voltam, amikor két férfi jött velem szemben és azzal fogadtak, hogy "jó hamar ideértél Sirokról". Nem értettem, hogy honnan tudják, hogy Sirokról jövök, de aztán kiderült, hogy ott rakták le az egyik kocsit, akkor láttak engem a településen, majd a másik kocsival visszamentek Mátraházára, ahonnan ők indultak. Beszélgettünk egy darabig, majd mindenki ment a dolgára. Nagyon meleg volt, jelentős csapadék már jó ideje nem esett így a talaj is nagyon porzott. Egyszer az egyik hegyről lefelé gyalogolva a poros kavicsos talaj kicsúszott a lábam alól, kibillentem az egyensúlyomból, amit 8 kilóval a hátamon nem sikerült korrigálni, így egy marha nagy zakózás és nadrágféken csúszás lett az eredménye. Ezután jobban figyeltem, párszor még megcsúsztam és az egyik alkalommal csak úgy sikerült talpon maradni, hogy elég kellemetlenül odavertem a bokámat a talajhoz. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, azt gondoltam, hogy majd egy pár nap és elmúlik ez a boka fájdalom. Nem gondoltam volna, hogy pár héttel később ez a sérülés még járásképtelenné fog tenni. Elég meleg nap volt, én pedig nagyon alábecsültem, hogy mennyi vizet vigyek magammal. Próbáltam beosztani, ezért csak a Kékestetőre érve fogyott el, de nagyon szomjas voltam. Szerencsére onnan már, csak egy laza egy órás ereszkedés volt és Mátraházára értem. Boldogan foglaltam el a szállásomat, kiittam a csapot, majd nyakamba vettem a falut, hogy valami táplálékot vegyek magamhoz. A szállástól nem messze találtam egy büfét, ahol kaptam egy hatalmas lepényt, ami tele volt spenóttal, paradicsommal meg feta sajttal. 11 nap után valami egészen elképesztő volt. Az eladó hölgy, amikor kihozta, azt mondta, hogy amit meghagyok, azt nagyon szívesen elcsomagolja. Tényleg nagy volt a lepény, de az egészet megettem és még azon gondolkoztam, hogy egy gofrit is veszek mellé, de azt végül elvetettem. Nagyban majszoltam a lepényemet, amikor a parkoló másik oldalában megláttam a két férfit, akik szembe jöttek velem az útvonalon. Odakiáltottam nekik, megbeszéltük, hogy ez a szakasz tényleg nagyon nehéz és sztorizgattunk még egy darabig, majd ők elindultak hazafelé. Én is visszamentem a szállásomra, 6 nap után megfürödtem és rögtön elaludtam.

OKTÓBER 12: NAGYBÁRKÁNY

Eredményes napom volt, magam mögött tudhattam a teljes mátrai szakaszt, az éjszakát már a Kelet-Cserhátban töltöttem, Mátraháza és Nagybárkány között.

OKTÓBER 13: HOLLÓKŐ

Stabilan hozom a napi távokat, a mai napon is sikerült egy jó 32km-rel megtoldani a teljesített kilométereket. Hollókőn a vár mellett egy domb tetején akartam sátrazni, de a sátorállítással meg akartam várni a sötétedést, hogy eltűnjenek az emberek a vár körül. Egy padon ültem és elkezdtem beszélgetni egy idős hölggyel, akiről kiderült, hogy a lánya teljesítette az El Camino francia szakaszát és nem soká ő is csatlakozik. Pár perccel később meg is érkezett, sztorigatni kezdtünk, pontosan tudta, hogy mi fán terem a zarándoklás, hamar megtaláltuk a közös hangot, majd felvetette, hogy van-e kedvem náluk vacsorázni. Én elfogadtam, így elsétáltunk a házukhoz, ahol kaptam húslevest meg sült csirkét és egy krumpli palacsintára hajazó hollókői ételt, a laskát. Búcsúzáskor még hozzámvágtak pár darab almát meg egy kiló szőlőt, majd visszagyalogoltam a várhoz, felvertem a sátram és eltettem magam másnapra.

OKTÓBER 14: SZANDAVÁRALJA

Október 14 idén hivatalosan is a kéktúrázás napja, rengeteg túrát és programot szerveztek most is a kék mentén, tudtam, hogy sok emberrel fogok találkozni. Az indulás utáni első két órában végig szőlőt ettem, mert annyi volt, hogy bele se fért a hátizsákomba. Két kéktúrás csoporttal is összefutottam menet közben, érdekes volt belegondolni, hogy nekik mennyivel más élmény lehet ez kb. 30 fővel, mint nekem, két hete egyedül. Ma is teljesítettem egy laza 30-at, de a Cserhát eddig messze a legunalmasabb szakasz a kéken. Se nem magas, se nem alacsony, se nem nehéz, se nem könnyű, se nem szép, se nem csúnya. Szandaváraljánál vertem tábort éjszakára.

OKTÓBER 15: FELSŐPETÉNY

Délelőtt egy nagyon keskeny ösvényen sétáltam, amikor a semmiből előkerült egy szarvas. Látszott, hogy az egyik hátsó lába sérült. Néztük egymást egy darabig, aztán énekelni kezdtem, hogy elmenjen, de nem mozdult semerre. kikerülni esélyem se volt, mert meredek volt az ösvény két oldala, csak úgy közeledni felé pedig nem mertem, mert a sérült állatok kiszámíthatatlanok és nem szerettem volna bármilyen konfliktusba kerülni vele. Először az Analog Balaton könnyű című számát énekeltem, aztán átváltottam Dzsudlóra, amire ő fogta magát és letért az ösvényről. Így legalább megtudtam, hogy a szarvasok jobban szeretik az elektronikus zenét, mint a rapet. Biztos voltam benne, hogy a jövőre nézve ez egy hasznos felfedezésnek fog bizonyulni.  

OKTÓBER 16: MAGYARKÚT

A reggel olyan hideg volt, hogy ráfagyott a víz a sátramra, pakoláskor pedig összevizezte a kezemet a sátorponyva, ezért borzasztóan fáztak az ujjaim. Sok időbe telt mire végre átmelegedtek. Ilyen hosszú és monoton menetelések alatt egyszerű és jelentéktelen dolgok is tartós holtpontot tudnak okozni. Ez a kézátfagyás reggel bőven elég volt ahhoz, hogy egész nap rosszul érezzem magam miatta. Este a magyarkúti fogadóba tértem be éjszakára. Bepakoltam a szobámba, majd lementem vacsorázni. Én voltam az egyedüli vendég a fogadóban, ami a vacsoránál nagy szerencsének bizonyult. Amikor a fogadó tulajdonosa közölte velem, hogy a vacsora natúr szelet lesz krumpli pürével, akkor kicsit aggódtam, hogy na azzal én biztos nem fogok jól lakni, de mikor kihozták, akkor két hatalmas sült hússal, egy nagy halom krumplival és négy darab tükörtojással nézhettem farkasszemet a farkaséhségem társaságában. Ekkor örültem igazán, hogy senki nem volt rajtam kívül ott. Úgy ettem, mint egy vadállat. Kézzel-lábbal tömtem a számba a tükörtojást, a sárgája folyt végig a szakállamon, én pedig úgy szóltam magamra, hogy „fékezd magad!” de nagyon nehezen ment. 16 napja most először tudtam eleget enni és ténylegesen úgy álltam fel az asztaltól, hogy nem bírnék többet enni.

OKTÓBER 17: KÓSPALLAG

Átlagos nap volt, azt leszámítva, hogy majdnem meghaltam. Nógrádra beérve kitérőt tettem egy bolt felé. A boltból kilépve éppen az ott vett csokimat bontottam ki, amikor mellettem egy csattanás hallatszott. Felnéztem és láttam, hogy egy teherautó beleakadt a villanyvezetékbe. A vezeték elszakadt, a villanyoszlop, pedig tőből eltört és felém kezdett el nagy sebességgel dőlni. Álltam, mint hímtag a lakodalomban és azt néztem, hogy merre ugorjak, mert egyik irányba az oszlop dőlt, a másikba a szakadt vezeték csapódott, végül az oszlopot választottam és az alig mellettem csapódott be a földbe. Gyors tettem még pár lépést, hogy biztos ne verjen agyon az áram. Mint minden tisztes magyar, káromkodtam egy sort, hogy a csatkai Szűz Mária verje meg, hogy eddig nem ölt meg sem vadállat, se hegyoldalon nem zuhantam le, se nem fagytam meg éjszaka, erre egy telibevert villanyoszlop és egy bolond sofőr majdnem kinyírtak engem. Szóval igen, amúgy tök átlagos nap.

OKTÓBER 18: NAGYMAROS

Tudtam, hogy a mai, fordulópontja lesz a túrámnak. Minden valószínűség szerint el fogom érni a Dunát, ami igazából a lélektani felezővonalat jelentette a számomra, még ha a valóságban a táv fele még másfél napra is volt tőlem. Az út első felén végig azzal motiváltam magam, hogy csak a Dunáig kell eljutni és minden sokkal könnyebb lesz, meg azt gondoltam, hogy dobni fog a testem állapotán az, hogy pár napig, amíg a Budapest környéki szakaszokat csinálom, addig biztosan lesz szállásom, a ferihegyi vízimentő szálláson. Ebben a tudatban indultam el reggel, Kóspallagról felkaptattam a Nagymaros melletti Julianus-kilátóig, ahol szerintem a kéktúra egyik legszebb kilátása nyílik. Délutánra megérkeztem Nagymarosra, ahonnan bevonatoztam Budapest belvárosába és az első utam a decathlonba vezetett. Kellett vennem egy plusz vastag zoknit, hogy éjszaka ne fagyjanak el a lábujjaim meg egy kesztyűt, mert reggel a sátorelrakáskor a kezem mindig csupa víz lett és borzasztóan fázott. A gázpalackról teljesen lemondtam, úgy döntöttem, hogy ha már eddig eljöttem nélküle, akkor ezután is bírni fogom.

OKTÓBER 19: PILISSZENTKERESZT

Nem jól indul a reggel, a tömegközlekedés miatt csak 3-4 órát tudtam aludni, napfelkeltére már Visegrádra akartam érni, hogy folytathassam az utamat, de ébredés után ahogy lábraálltam, éreztem, hogy a bal lábam 2. ujjpárnájánál elképesztően fáj a talpam. Konkrétan rá se bírtam lépni. Ez önmagában nem volt elég indok, hogy pihenőnapot tartsak, gondoltam majd menet közben biztos jobb lesz. Levonatoztam Nagymarosig, ahol még sötétben komppal átkeltem a Dunán és megkezdtem a menetelést Pilisszentkeresztre. Hatalmas köd volt, néha alig találtam a jelzéseket. A talpam szép lassan bejáratódott és enyhült, de így is sikerült 29km-t összekaparni. Este aztán vissza a szállásra, de a lábam megpihent a vonaton és ugyanúgy visszaállt a fájdalom, mint reggel.

OKTÓBER 20: HŰVÖSVÖLGY

Újabb 3-4 óra alvás, tömegközlekedés, lábfájdalom, sántítás és megkezdtem a menetelést Hűvösvölgyből. Nagyon sokat gondolkoztam a mai napon, mert még csak ma járok a táv felénél és a lábam már rettenetes állapotban van, így nem fogok tudni még ugyanennyit gyalogolni.

OKTÓBER 21: PILISCSABA

A lábam egyre katasztrofálisabb állapotba kerül. Reggelente egyre nehezebben járatódik be, így nagyon sokat lassulok, arról pedig nem is beszélve, hogy közben elég nagy fájdalmaim vannak, napközben már egy percre se állok meg, mert ha megpihen, akkor utána borzasztóan fáj.

OKTÓBER 22: TOKOD

Megfejtettem, hogy mi a lábam problémája. Most, hogy állandóan tömegközlekedek, alig alszok, a lábamnak egyszerűen nincs ideje regenerálódni, míg amíg sátraztam, addig este 6-kor már a hálózsákban feküdtem. Fájó felismerés volt, mert azt gondoltam, hogy majd összességében jót fog tenni a testemnek az, ha a szálláson egy kicsit csökkentem a hátizsákom súlyát és kevesebb teherrel kell pár napon át gyalogolnom, ehhez képest az alvásmegvonás és a kellő idejű regeneráció hiánya miatt a lábam szép lassan kezdte feladni a kulcsot. Reggel a túra elején csak úgy bírtam járni, hogy amennyire tudtam befeszítettem a lábujjaimat, hogy ne a talpamon kelljen járni, mert az elképesztően fájt. A mai napon eljutottam Tokodig, onnan még egy utolsó visszatömegközlekedés Budapestre, majd másnaptól vissza terveztem térni a sátrazáshoz, hogy több ideje legyen pihenni a lábamnak.

OKTÓBER 23: KOLDUSSZÁLLÁS

Elaludtam a vonaton Budapestről Dorogra menet és kb. az utolsó pillanatban ugrottam le, hogy még átszálljak a buszra Tokodra. A talpam borzalmas állapotban volt, sántítva kezdtem neki a menetelésnek. Este fél 6 körül Koldusszállástól nem messze felvertem a sátrat és reggel 6-ig meg se mozdítottam a szebb napokat is látott lábamat.

OKTÓBER 24: SZÁRLIGET

A puding próbája az evés, a zarándoklábé pedig a járás, reggel félve húztam fel a cipőmet a sátorban, tartottam tőle, hogy nem javult semmit. Felvettem a cipőt és lábraálltam. "MŰKÖDIK!!!!" Hatalmas kő esett le a szívemről. A kiadós alvás megtette a hatását, a talpam sokkal jobb lett. Próbálgattam a járást és az ugrálást és úgy bámultam lefelé, mint aki életében először látja meg a bal lábát. Bele is csaptam a lecsóba, egészséges lábbal mentem, mint a gép, Szárliget után Csákányospuszta környékén terveztem letáborozni, de olyan jó tempót mentem, hogy végül elértem a Szarvas-kúti pihenőt, ami 35-6km-re van és ahol található egy tetőteres esőbeálló. Tudtam, hogy éjszaka szakadni fog az eső, ezért nagyon megnyugtató volt, hogy nem kell kint vacakolnom a sátorral, hanem az esőbeállóból hallgattam, ahogy kint szakad.

OKTÓBER 25: GÁNT

Az éjszaka nagyon nagy mennyiségű eső esett le, megérte elgyalogolni a fedett bivakig, lényegesen könnyebbé tettem így a reggeli megindulást. Ahogy kinyitottam a bivak ajtaját, egy patak tárult elém, ami tegnap még nem volt ott. A lejtőn olyan mennyiségben hömpölygött lefelé a víz, hogy az már tényleg egy masszív pataknak tűnt. Sok helyen elmosta az ösvényt, egy darabig próbálkoztam kerülgetni, aztán egy helyen ahol megpróbáltam átugrani a vizet, érkezéskor bokáig megsüllyedtem a sárban, így teljesen beázott a cipőm, így ezután már nem kellett tartanom a tócsáktól, nyugodt szívvel gázoltam bennük, mert arról tökéletesen lemondtam, hogy megszáradjon a cipőm és a zoknim ebben az időben. A tegnapi nagy menetelésnek az a pozitív hozadéka, hogy mára eredetileg, csak Mindszentpusztáig terveztem menni, de a plusz kilométerekkel újraterveztem és tudtam, hogy Gántig is simán elérek, ahol pecsételtem egyet majd a város szélén egy esőbeállóban sátraztam.

OKTÓBER 26: FEHÉRVÁRCSURGÓ

Az esőzést és takony időjárást felváltotta a meleg és a napsütés. Reggeli, pakolás, majd meg se álltam Fehérvárcsurgóig, ahol eldöntöttem, hogy végre 5 nap után meleg ételt fogok enni. Egy fogadóban befizettem az aznapi menüre. Kihoztak egy kondérban levest, benne egy merőkanállal, amit két szedésre teljesen elpusztítottam, majd egy tányér lecsós csirkemellet, ami hasonló sorsra jutott. Kifizettem a vacsorát, kiléptem a fogadóból, majd átmentem a szemközti hamburgereshez és megettem egy duplahúsos burgert...

OKTÓBER 27: KISGYÓN

Egy napig tartott a jó idő, reggel már szakadó esőben indultam el. Számítottam rá, már napokkal korábban jelezték az időjárás-előrejelzéseken, hogy a mai napon ítéletidő lesz. Nem tévedtek. Ennek megfelelően terveztem én is erre a napra. Rövidebb távot néztem ki, nagyjából 20km-t és a kisgyóni kulcsosházban terveztem tölteni az éjszakát. Iszonyat nehezen telt el a nap. Órákon keresztül vízszintesen esett az eső, vagyis inkább ömlött, szakadt, folyt, zuhogott és centrifugált. A történethez hozzátartozik, hogy korábban a féléves stoppos túrámon egy esőkabátot és egy esőnadrágot használtam, ami tökéletesen vízhatlan volt az egész napos lettországi esőben is és amit az indulás előtt az istennek se találtam otthon, ezért Pesten a decathlonban kénytelen voltam venni egy újat. Ugyanolyan nem volt, csak ugyanaz a márka egy másik típusa, aminek igazából ez a nap volt az első komolyabb vizsgája és becsülettel elhasalt a vizsgán. Délutánra már tökéletesen átáztam. A hátizsákom is új volt, így vele együtt a viharhuzat is, ami szintén csapnivalónak bizonyult. Egy idő után marhára elegem lett az esőből, futni kezdtem az erdőben a nagyon keskeny ösvényen, hogy minél hamarabb megérkezzek Kisgyónra. A látótávolság elég kicsi volt, alig találtam a jelzéseket. Szidtam mindent és mindenkit becsülettel. Végül megérkeztem Kisgyónra, ahol a kulcsosház gondnoka megmutatta, hogy mi merre hány méter, majd kaptam egy láda fát, amivel begyújthattam a szobában lévő kis kályhába. Ahogy lepakoltam és kinyitottam a hátizsákomat, csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen károkat szenvedtek el a felszereléseim. Konkrétan az egész hátizsákom tocsogott a víztől és minden, ami benne volt, az rommá ázott, beleértve a hálózsákomat, ami miatt elkezdtem erősen aggódni, mert másnap már megint sátrazni terveztem és tudtam, hogy ezt másnapig valahogy meg kell szárítanom. Mindent kipakoltam és egy őrült nagy disznóólat csináltam a szobában, mindenhonnan ruhák és felszerelések lógtak, a földön pedig kiterítve a hálózsák és a sátor hevert. Mivel a kályha nagyon kicsi volt, ezért ébresztőt állítottam be, hogy óránként egyszer felkeljek, hogy tegyek a tűzre és nagyobb eséllyel száradjanak meg a cuccaim. Az alvásnak élvezeti értéke így aztán nem sok volt, az ötödik ébredésnél már alig bírtam felkelni, de azért ugyanúgy folytattam ezt a tevékenységet reggelig.

OKTÓBER 28: ZIRC

Reggel úgy ébredtem, mint a mosott szar, de a cuccaim legalább nagyjából megszáradtak. Nehezen, de rávettem magam, hogy elinduljak, de egész nap nagyon álmos voltam, így aztán Zircnél, miután meglett a napi 30km, nem cifráztam túl a dolgot, a város szélén egy játszótér mellett felállítottam a sátrat és pár perccel később már úgy aludtam, mint akit agyonvertek.

OKTÓBER 29: NÉMETBÁNYA

A kiadós alvás után kora reggel indultam, Borzaváron pecsételtem, majd kifelé sétáltam a faluból, amikor mögöttem beszélgetést hallottam. Két férfi sétált mögöttem egy kutyával. Bevártam őket és beszélgetni kezdtünk. Nagyon gyors tempót mentek, nekem a hátamon a sok kilós málhával viszonylag nehéz volt tartani az iramot, de megörültem, hogy végre van kivel együtt túrázni. Korábban mindenki, akivel találkoztam az vagy szembe jött velem vagy túl lassú volt ahhoz, hogy huzamosabb ideig együtt menjünk, viszont ez a két srác erősebb tempót mentek, mint én. Együtt túráztunk egészen Bakonybélig, útközben pedig megtudtam, hogy mind a ketten a veszprémi kézilabda csapatnál dolgoznak. Nagyjából 20km közös menetelés után elköszöntünk, majd számolgatni kezdtem, hogy annyira erőltetett menetben mentem a két sráccal, hogy ma is többet tudok menni, mint a tervezett, ezért kinéztem a németbányai pecsételőhely utáni pihenőt, hogy ott verjek tábort. A komfortomon lényegesen javított, hogy a pihenőnél volt gravitációs wc, így a másnap reggeli 5 fokban guggolást már megúsztam.

OKTÓBER 30: NAGYVÁZSONY

Pakolás, harmincpár kilométer menetelés, majd sátrazás egy patakparton.

OKTÓBER 31: SZENTBÉKKÁLA

Nagyon korán keltem, mert tudtam, hogy késő délutántól szakadni fog az eső és ki akartam használni az esőmentes órák adta lehetőséget, így sötétben pakoltam el reggel a lakhelyemet és fejlámpa fénynél vágtam neki az erdőnek. Szép volt a napfelkelte a fák között meg a Balaton közelsége is javított a hangulatomon. Ahogy Szentbékkálára értem ordenáré módon kezdett el szakadni az eső, így kifejezetten hálás voltam magamnak, hogy korán elindultam.

NOVEMBER 1: SZENT GYÖRGY-HEGY

A tegnapi számolgatás alapján az jött ki, hogy a mai napon legalább Szigligetig el kéne jutnom, de tudtam azt is, hogy nem egy könnyű szakasz van előttem. Először felmásztam a Csobáncra, majd megmásztam a Gulácsot, majd a Badacsonyt és végül Szigligeten is időben sikerült pecsételnem. Nézegettem a nap állását, mert sötétben már nem akartam gyalogolni, de annyira jó kedvem volt és annyira jó kondiban éreztem magam, hogy simán éreztem, hogy akár a Szent György-hegy is összejöhet, ha kicsit meghúzom. Szigligetről gyalogoltam kifelé, amikor szembe jött velem egy anyuka a kislányával. Köszöntünk egymásnak, mint bármely más kéktúrázóval, majd az anyuka azt mondja nekem:

-nagyon ügyes vagy

Ezt nem nagyon szoktuk mondani egymásnak, de azért reagáltam:

-köszönöm, ti is

-jaaa, nem ismersz meg minket, Zádorfalván találkoztunk

Itt azért kicsit elképedtem. Meglepődtem, hogy ők emlékeznek rám, pedig már több hete elhagytam Zádorfalvát, mondjuk rajtam azóta ugyanaz a póló volt, csak a szakállam nőtt meg kicsit. Beszéltünk egy pár szót, majd rohantam tovább. Még én is nehezen hittem el, hogy sikerült sötétedés előtt elérni a Szent György-hegyi pecsételőt, ami az ott épülő kulcsosház oldalán van. Így sikerült ma 36.6km-t megtennem és a kulcsosház erkélyén sátrazhattam.

NOVEMBER 2: VÁLLUS

Tudtam, hogy hamarosan vissza fog térni a rossz idő, ezért ki kellett találnom valamit az eső ellen, mert az nem járja, hogy ha leszakad az ég, akkor a vízhatlan cuccaim átáznak és vizes hálózsákban kelljen odakint aludnom a 2 fokban. Indulás előtt agyaltam rajta, hogy esőruhát és viharzsákot vegyek, vagy egy nagy poncsót, végül az előbbiek mellett döntöttem, amiről kiderült, hogy rossz döntés volt. Bánkódtam, hogy miért nem a poncsót vettem meg. Majd bevillant, DE HÁT TUDOK ÉN PONCSÓT VENNI!!!

Reggel siettem befelé Tapolcára, ahol tettem egy kis kerülőt a tesco felé, berontottam és olyan örömmel vettem meg a legnagyobb méretű kukászsákot, hogy úgy még kukászsáknak soha senki nem örült a világtörténelemben. Ha esetleg még nem állt össze a kép, akkor azért kellett a nagyméretű szemeteszsák, mert úgy terveztem, hogy esőben magamra húzom, kilyukasztom az arcomnál és ezáltal egy low-budget poncsót csinálok magamnak.

Délután éreztem, hogy valami nem oké. A jobb bokám elkezdett fájni. Ott, ahol a Mátrában megütöttem. Valószínűleg a tegnapi nagy menetelés megterhelte és amiatt. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam, hogy majd kipihenem. Hát, tévedtem...

NOVEMBER 3: ZALASZÁNTÓ

Gyenesdiás mellett a Nagy-mező pihenőnél sátraztam, majd reggel esőben indultam el, így le is tesztelhettem a poncsómat. Mire Keszthelyre értem, már szakadt, a poncsó jól funkcionált, csak a látóköröm lecsökkent úgy 40%-ra. Ez Hévízen ütött vissza. Korábban sokat dolgoztam Hévízen, így valamennyire jártas vagyok arrafelé, de korábban nem néztem meg, hogy pontosan hol van a pecsételő, így a zsákból kinézve nem láttam meg és 15 perccel túlsétáltam rajta, majd sétálhattam még 15 percet vissza, hogy ne maradjon ki. Így elbuktam fél órát a napomból, de este Zalaszántón megint szálláson aludtam, tudtam, hogy ez az utolsó, most már a maradék távot szállás nélkül letolom. Hogy milyen állapotok uralkodnak, azt a szálláson történtek elég jól tükrözik. Kitaláltam, hogy a fürdőkádat felengedem meleg vízzel, hátha jót tesz az izmaimnak meg az ízületeimnek. Előtte letusoltam, mert ekkor már napok óta nem fürödtem és nem akartam a saját mocskomban pancsolni. Letusoltam, kétszer átmostam mindenemet, majd kiengedtem a vizet. Pancsoltam egy darabig, majd kiszálltam és ahogy leengedtem a vizet jöttem rá, hogy ki kell takarítanom a kádat. Olyan mennyiségű gusztustalan retek ázott le rólam, hogy konkrétan ki kellett sikálnom a fürdőkádat. Csoda, hogy a növények nem pusztultak ki mellettem útközben.

NOVEMBER 4: ÖTVÖS

A tegnapi esőzés becsülettel elmosta az ösvényeket, mivel az OKT utolsó két szakasza lapos, így nem folyt el a víz az utakról, hanem megállt a legtöbb helyen és folyamatosan kerülgetni kellett a tócsákat, de párszor így se volt más választásom, mint átgázolni a vízen. Két pár vékony zoknim volt csak, az egyiket nappal használtam, a másikat pedig csak éjszaka és azt mindenképpen szárazon akartam tartani, hogy éjszaka ne fázzon a lábam, így a nappali zoknimnak gyakorlatilag esélye sem volt megszáradni, de ekkorra már teljesen le is mondtam róla. Másnap reggelre esőt mondtak, ezért el akartam érni egy esőbeállót, hogy ott sátrazzak és az azutáni reggel ne szakadó esőben kelljen elpakolni a sátrat, mert úgy sokkal macerásabb. Nagyjából úgy saccoltam, hogy 40km-re van a kiindulóhelyemtől, ami új napi rekordot jelentene. Egész nap masszívan rohantam, hogy még azelőtt odaérjek, hogy besötétedik. Végül 42km megtétele után, még minimális természetes fényforrás mellett értem oda, de olyan fáradt voltam, hogy már csak megvacsoráztam és elaludtam. Nem volt erőm se fogat mosni, se a talpizmaimat fellazítani, csak fölvettem a száraz zoknimat és 10 órán át aludtam.

NOVEMBER 5: HIDEGKÚTI VADÁSZHÁZ

Egy jóval lazább napot terveztem, az eső is elég rendesen esett, laza 30km-t gyalogoltam. A bokám megint fájni kezdett, mint Keszthely előtt, ahol a Mátrában megütöttem, de a tegnapi 42km után igazából ezen meg se lepődtem. Egy lazább nap és egy jó alvás majd elmulasztja.

NOVEMBER 6: BÖGÖT

A bokám jobb lett reggelre, de délutánra megint előjött a fájdalom. Legyalogoltam a napi 30km-t majd sátort vertem és nyugtatgattam magam, hogy egy jó alvás és elmúlik.

NOVEMBER 7: TÖMÖRD

Reggel felkeltem, összepakoltam a sátramat és gyalogolni kezdtem. A lábam nem jött rendbe. Elinduláskor még csak kicsit fájdogált, majd a nap végéhez közeledve egyre kevésbé mozgott a bokám. Egy ponton megálltam és kimozgattam a bokámat minden irányba, hátha attól jobb lesz. Jobb is lett. Egy órára. Aztán ismét beállt, ismét megpróbáltam kimozgatni, de ekkor már nem mozdult semerre, ráadásul a mozgatástól úgy fájt, hogy belekönnyeztem. Estére már csak sántítva bírtam járni, csak aludni szerettem volna már. Félig már állt a sátor, amikor meghallottam, hogy tőlem nem messze egy vaddisznó röfög a bokorban. Ránéztem a félkész sátorra, hogy na, akkor pakolhatok messzebb, majd ránéztem a bokámra és arra jutottam, hogy nem megyek én sehova. Elnéztem a bokor felé és odaszóltam: "megférünk mi egymás mellett békességben, ugye Röfi?"

Hallgatás beleegyezés - gondoltam ekkor és felállítottam a sátrat.

NOVEMBER 8:

Hajnalban arra keltem, hogy irgalmatlanul fáj a jobb bokám, pihenésben, mozgatás nélkül. Annyira fájt, hogy aludni is alig bírtam tőle. Közben odakint elkezdett szakadni az eső és arra gondoltam, hogy a röfinek is jó szar éjszakája lehet tőlem pár méterre. Reggel kinyomtam az ébresztőmet azelőtt, hogy megszólalt volna, elkezdtem pakolni és a sátorból kilépve felmértem a károkat. A bokám, nem mozdult. Semerre. Sem talpi irányba, sem a lábszáram felé, sem jobbra, sem balra. Megpróbáltam egy bokakörzést, de úgy fájt, hogy feladtam. Éreztem, hogy ez nem az a fájdalom, ami egy kiadós alvástól rendbe jön, tudtam, hogy ez egy sokkal hosszabb regenerációt igényel, de basszus, ez akkor is az utolsó nap, ezt már bármilyen lábbal kibírom, a cél, az Írott-kői kilátó, már csak 29km-re van. Eldöntöttem, hogy valahogy feljutok, alszok egyet a kilátóban és másnap reggel visszagyalogolok Kőszegre, hogy onnan hazavonatozzak. Kibírom. Elindultam. Eszméletlenül fájt. Kőszegig sík volt a terep, tartottam tőle, hogy mi lesz akkor, amikor majd Kőszegtől megkezdem az emelkedést. Elvergődtem Kőszegig, pecsételtem, bevásároltam és elindultam kifelé a városból. A város szélén kezdődött az emelkedés. 39 napja gyalogolok egyfolytában. Sátorban élek, a ruhám indulás óta nem volt kimosva, az állandóan vizes zoknimtól a talpamon a bőr konkrétan rothadásnak indult, az állandó hideg konzerv kajától az emésztésem pedig meglepő dolgokat produkál, szóval már őszintén nem érdekelt, hogy mennyire fogja nehezen adni magát az utolsó hegymászás és hogy úgy sántítok mint egy 90 éves csípőprotézises öregember. Ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy 38 nap után ma be fogom fejezni a kéktúrát, fél nappal korábban, mint ahogy előre terveztem. Ami viszont mérhetetlenül meglepő volt, az az, hogy a bokám jobban bírja az emelkedőket, mint a síkban járást. Meglepően könnyen ment a felfelé menet. Az utolsó előtti pecsételőpont a Hétforrás, ami után egy hosszabb sík szakasz következett, ami viszont könyörtelen volt. A sírás kerülgetett már és könyörögtem, hogy kezdjen végre emelkedni az útvonal. Végül megkezdtem a csúcsmászást. Erdészeket kérdezgettem, hogy megtudjam, hogy milyen messze van még a kilátó és azt mondták nekem, hogy még 5km. Tudtam, hogy nem jól mondják. Tudtam, hogy annyi már nem lehet. Maximum három, de inkább kettő. Ha valamibe belejöttem ekkorra, az a számolgatás. Mert non-stop számolgattam. Időt, kilométereket, napokat, heteket, hőmérsékletet, csapadékmennyiséget. Az elmúlt 39 napomban minden ugyanolyan volt. Reggel felkeltem, megreggeliztem a sátorban, összepakoltam a felszerelésemet a sátron belül, majd lebontottam azt. Megmostam a fogam, majd átlagosan 30.4km gyaloglása közben igyekeztem megoldani minden szembejövő problémát és előre tervezni, majd este sátrat állítottam, megvacsoráztam, megmostam a fogam, egy kicsi masszázsgolyóval átlazítottam a talpizmaimat, majd olvastam pontosan két fejezetet és aludtam napfelkeltéig. Napi 30km-t gyalogolni hegyen-völgyön egy hátizsákkal az ősz közepén 39 napon át elég nehéz feladat, ennyi nap után már rég elveszítettem a normalitásomat. Valószínűleg többen is azt gondolják, hogy hatalmas eufória ennyi fáradság után célba érni. Nem az. Nekem legalábbis nem volt az. Felértem az Írott-kőre, megláttam az utolsó pecsételőt, belenyomtam a pecsétet a füzetembe, majd azt mondtam magamnak, hogy "hát akkor ennyi, vége van." 39 napon át minden nap azt vártam, hogy vége legyen és hogy végre sokkal könnyebbek legyenek a napjaim, mint a kéktúrán, de mégis tudtam, hogy hiányozni fog az itteni életem egyszerűsége. Az, hogy minden egyértelmű, akár pozitív, akár negatív. Itt sokszor éhes voltam, fáztam, fáradt voltam, mégis könnyebbnek mondanám ezt az életmódot, mint a hétköznap problémáival való szembenézést. Sokat gondolkoztam, hogy mit írjak ide a naplóm végére. Tanulságot, tanácsot, tapasztalatokat vagy valami teljesen mást, de végül arra jutottam, hogy nem tudnám átadni azt hogy mit lehet tanulni és átélni ilyen hosszú egyedüllét alatt és ilyen fizikai megpróbáltatás során, így csak azt tudom mondani, hogy aki kíváncsi rá, az járjon utána és tapasztalja meg maga is. Sok sikert hozzá!